19. rész

Egyenesen a szemembe nézett, szinte átszúrta a homlokomat a tekintete. Még sosem láttam ilyennek. Szabályosan félelmetes volt… de tudtam, hogy nem szabad itt megállnom. Végre sikerült áttörnöm egy kiskaput, amely bármely pillanatban bezáródhat.

- Szeretted őt, Baekhyun? – próbáltam nyugodtabb hangvétellel folytatni.

Nagy, fekete szemeiben felgyűlt a könny, álla enyhén megremegett. Baekhyunon most szín tiszta érzelmeket láttam - olyan volt, mint akiről egy eddigi védelmező, elvakító fátyol most hirtelen lehullt. Eddig szinte elképzelni sem tudtam, hogy ő egyáltalán képes sírni. Olyan volt, mint Pandóra szelencéje…

Hirtelen elpillantott rólam, lenézett a pizzájára, és leült. Babaarcán lecsordult egy könnycsepp, egyenesen az egyik paradicsomszelet kellős közepére, majd egy szipogás után megszólalt.

 - Sehun mindig hozott trópusi pizzát, mert az volt a kedvencünk… - folytatta sírós hangon, és újból kezébe vette az imént megkezdett pizza szeletét.

Már megint kezdi…

 Rájöttem, hogy ha kierőszakolni akarom belőle a dolgokat, akkor talán sikerül kiszednem, de teljesen felbolygatom őt. Ezért eszembe jutott egy ötlet. Arra gondoltam, talán nem rögtön szemen szúrom nyilvánvaló kérdésekkel, hanem csak átlagos dolgokat kérdezek tőle, amelyekhez nem kapcsolódik érzelem. Így talán… talán ki lehet valamit silabizálni tőle… már az is csoda, hogy Sehunról képes beszélni.

- És… honnan hozta Sehun a pizzát? – kérdeztem tőle halál nyugodtan, barátságosan, akár csak egy gyerektől, és le is ültem vele szembe egy székre.

- A munkahelyéről. – válaszolt Baekhyun, miközben csócsálta a falatot.

Óó.

Egyre tisztábbá kezdett válni a kép.

- És Sehun mit dolgozott a pizzáriában?

- Ő vitte a pizzákat.

Már megvan, hogy hogyan jöttem én a képbe.

Egy hatalmas, orbitálisan nagy hülye vagyok. Egy idióta.

Hát persze… miért barátkozott volna egy vad idegen pizza futárral csak úgy Baekhyun? Minek csókolta volna le? Az eddigi értetlen lépései kezdtek érthetővé válni számomra. Valószínű nem tud túllépni a szerelme elvesztésén, és engem Sehunnak képzelt. Nyilván, voltak biztos tisztább pillanatai – amiknek úgy örültem, hogy tudok vele beszélgetni – de amikor bekattant, és letámadott váratlanul, száz százalék, hogy az őmiatta volt.

- És azért csókoltál engem folyton meg, mert azt hitted, én vagyok Sehun. Igaz? – sütöttem le szemem, és enyhe keserves mosollyal alsó ajkamba haraptam.

Szánalmas, Lúzer Park Chanyeol.

Nem mintha jelentettek volna számomra bármit is ezek a hülye letámadós, idegesítő csókok, amik az agyamra mentek… leginkább az volt ami zavart, hogy valójában nem engem kedvelt meg Baekhyun, hanem csak Sehunnal való hasonlóságom miatt foglalkozott velem.  Nem véletlen, hogy egyszer csak nem rendelt már pizzát, miután nem kellett őt ápolni… és én barom meg még el is mentem hozzá.

Az volt a legnagyobb hiba.

Tegnap pedig FOGALMAM SINCS, HOGY MIÉRT, ÉS HOGYAN, de még VISZONOZTAM is a hülye csókját, mint egy rossz buzi! (Száz százalék, hogy a buzi bárban raktak valamit az italomba, amitől megtettem!)

Ez az ember teljesen megkavarta az életemet, és teljesen feleslegesen, mert az egész csak egy emlék miatt volt, amin nem tud túllépni! Én pedig elvesztettem a barátaim is miatta!

Minden miatta van.

Ökölbe szorítottam magam mellett a kezemet, miközben néztem ahogyan csámcsogja a rohadt trópusi pizzáját.

Miért vagyok én egyáltalán még itt?

Bántottam volna, és vigasztaltam volna egyszerre. Azt éreztem, hülyének vagyok nézve, de éreztem azt is, hogy szeretve vagyok. Azt éreztem, szívesen elfelejtettem volna az egész lényét, az egész házat és minden emléket ami hozzá tartozik, de egyben úgy éreztem, hogy ez maradt az egyetlen kapaszkodóm most már az életemben.

Jobb, ha ismét a józan eszemre hallgatok. Így legalább… talán minden újra a régi lehet majd.

Felálltam,és apró gombóckával a torkomban megindultam az előszoba felé.

Azt hittem utánam jön majd, utánam szól, vagy bármi, de nem. Egészen a zöld ajtó kilincsének lenyomásáig szinte bíztam benne, hogy utánam szól, és azt mondja, nem Chanyeol, nem azért foglalkoztam veled. De nem szólt semmit, csak ette tovább a pizzáját.

A járda betonján lépdelve alig hittem el, hogy tényleg felgyűlik a könny a szememben.

Mi a szar? Mégis mi ilyen fontos nekem ebben? Mekkora hülyeség!

Az egész csak felkavarta az egész életemet. Nem hiányzik nekem ez az ember egy cseppet sem!

Próbáltam magamban felspanolni a dühöt.

Nem mentem ma be a munkahelyemre se, és a főnököm is lehet hogy kirúg! Miért? Mert Baekhyun elintézte, hogy mind a két barátom megutáljon, és leigyam magam a sárga földig! Még magam előtt is megalázott, letiporta az önbecsülésemet a tegnapi rám mászásával, kihasználta hogy részeg vagyok! Csakis, csakis rosszat tett velem! – győzködtem magam, és próbáltam a dühömbe befurakodó fájdalmat és jó emlékeket azonnal elsöpörni.

A lakásomra felérve már tiszta könny volt az arcom, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Elővettem a mirelit szendvicseimet a hűtőből, leültem a tévé elé, és bekapcsoltam.

Ez az én életem.

Parodisztikus módon tettettem magam előtt azt, hogy semmi bajom. Úgy próbáltam csinálni, mintha semmi sem történt volna az elmúlt időszakban, és minden olyan lenne, mint bármikor eddig az év során.

Ez volt a szánalom legalja.

Elkezdtem az egyik szendvicset enni. Éreztem, hogy a gyomrom jelenleg semmit az égvilágon nem tud befogadni, de ezt is próbáltam teljesen ignorálni. Magamba erőltettem mindkét szendvicset, és úgy meresztettem a szemem a tévében a Knight Riderre, mintha teljes mértékben felfognám, hogy mit nézek. A szendvics utolsó falatját már úgy tömtem magamba.

Nincs semmi bajom.

 Éreztem, hogy csak gyűlik, gyűlik minden bennem fortyogó érzés, és már alig tudom visszatartani.

Tudtam, hogy ki fog robbanni.

Egyszer csak megfogtam a kezemben lévő tányért, és szinte önkéntelenül teljes erőből a tévé képernyőjéhez vágtam. A tányér fehér szilánkjai szanaszét repültek a szobában, néhány hangosan zörgött a kávézóasztalon, a többi pedig a szőnyegen, illetve a tévé melletti polcok némelyikén ért földet.

Most már elfogott a zokogás. Magam se tudtam, hogy mi volt a pontos bajom, csak annyit éreztem, hogy elképesztően szerencsétlennek érzem magam, egy romnak, és úgy éreztem, nincs értelme, hogy részese legyek ennek a világnak, mert még a szemétnél is hasztalanabb az életem.

A hajamba túrtam, és egyre hangosabban zokogtam, egész testem rázkódott. Egyszer csak éreztem, hogy a gyomrom felfordul, és befutottam a fürdőbe, majd a vécé elé térdelve mindkét percekkel ezelőtt magamba nyomott mirelit szendvicset a csészébe penderítettem.

Gyenge voltam. Alig láttam a könnyektől. Még csak fel se álltam a vécétől, le sem húztam azt – térden másztam ki a nappaliba, és hátamat az egyik szekrénynek támasztottam.

Miért?

Miért vagyok ilyen?

Miért borultam ki ennyire?

Miért ilyen fontos számomra?

Folyton ezek a kérdések hangzottak el a fejemben, melyekre csak én tudhattam a választ, de valahogy mégsem tudtam. Olyan volt, mintha kissé skizofrén lennék… az egyik énemnek fogalma sem volt arról hogy a másik miért érzi azt amit, de ugyanúgy együtt szenvedett vele.

Nem kaptam választ egy kérdésre sem. Azon voltam, hogy addig fogok itt ülni ennél a szekrénynél, amíg egyszer csak valami folytán jobb nem lesz minden.

Talán… percekig, vagy talán órákig tartózkodtam ott, abban a helyzetben. Nem tudom, elaludtam-e, vagy se, de csak gondolatfoszlányok keringtek az agyamban miközben ott ültem. A hátam már teljesen beállt a kényelmetlen helyzettől, de úgy éreztem, nem tudok megmozdulni.

Egyvalami zökkentett ki: méghozzá a telefonom rezgése.

Azt gondoltam talán a főnököm lehet, hogy állapotomat megkoronázva közölje hogy ki vagyok rúgva. Azonban egy ismeretlen számtól érkezett SMS-em.

Remegő ujjal nyomtam meg a „megnyitás gombot”, és kikerekedett szemekkel fogtam fel az üzenet tartalmát.

„ Nem hittem azt, hogy te vagy Sehun.”