16. rész

Két nap telt el, és Baekhyun azóta sem rendelt.

Mi van, ha baja esett, és azért nem rendel? Hiszen mégiscsak rossz a lába… mi van ha kiment, és nem tud felállni?

…

MÉGIS MI A SZART ÉRDEKEL EZ ENGEM?!

Semmi közöm nincs ahhoz, hogy Baekhyun rendel-e pizzát, vagy sem!!

Rohadtul kezdett idegesíteni, hogy ennyire témázok ezen. Hiszen semmi okom nem volt arra, hogy ezen filózzak. Nem voltunk haverok, vagy ilyesmi – szóval még én sem értettem saját magamat.

Azonban hiába minden, akkor is ott volt a fejemben…

… és egyszer csak azt vettem észre a harmadik napon, hogy az ismerős sötétzöld bejárati ajtó előtt állok, és öklöm épp kopogtatásra készül.

Chanyeol te szerencsétlen. – gondoltam magamban, miután bekopogtam.

Az ismerős melegítős alak nemsokára ajtót nyitott, és arca derűben tört ki miután meglátott engem.

- Chanyeol! – nézett rám csillogó szemmel.

Őszintén szólva, egy pillanatra megnyugodtam, hogy nincsen baja.

- Oh.. hello, Baekhyun! – vakartam zavartan a fejem hátulját.

Baekhyun nem szólt semmit, csak pislogott rám, gondolom várta az okot, hogy mit keresek itt.

Tényleg, mi a szart keresek én itt?

- Most… nem hoztam pizzát. – mondtam, és zavaromban jobbra-balra nézegettem.

- Kirúgtak? Épp most van egy szabad szerep az egyik filmemben, ha gondolod-

- NEM! Rúgtak ki… - vágtam rá azonnal mondatai hallatán, és próbáltam valami okot keresni arra, hogy én most, ezen a szent, napos délutánon teljesen önszántamból ide jöttem hozzá. – Hát csak, tudod, őm… gondoltam elmehetnénk sétálni, a lábad meggyógyulásának alkalmából! – vágtam egy idióta vigyort.

Gratulálok magamnak azért a rögtönzött okért.

- Ez remek ötlet, oké! – vigyorgott mint a tejbetök – Mindjárt átveszek egy másik ruhát, és mehetünk. – mondta, és besietett csoszogva, kissé még mindig sántítva a szobájába.

Én zsebre tett kézzel álldogáltam, és még mindig nem hittem el hogy én ott vagyok.

Sétálni jöttem…

Hamarosan már az utcán battyogott mellettem a sánta törpe, és folyton engem bámult. Én kezdtem egyre hülyébben érezni magam, úgyhogy mindenféleképpen kezdeményeztem valami beszélgetést.

- Ééés… jól boldogulsz már a lábaddal? Fáj még?

- Boldogulok… ha fáj, akkor általában leülök a kanapéra. Csak utálom a kanapét most már.

- Ja, nos biztos utálod, hisz elég sok időt töltöttél rajta, míg fel se állhattál onnan.

- Nem ülni utálok rajta. Szeretem a kanapémat, mert nagyon kényelmes.

- Akkor mégsem utálod? – húztam fel az egyik szemöldökömet értetlenül.

- De, mert most üres, mert nem vagy már ott.

- …Oh. – Bólintottam, és zavaromban a park fáit pásztáztam, ahová idő közben betévedtünk.

Hiányoznék neki..?

Nem túl meglepő, hiszen egyedül él. Biztosan jobb volt neki, hogy végre nem magányosan töltötte a napjait, hanem volt ott valaki. Ha belegondolok, én is azért élveztem annyira azokat a napokat – mert volt társaságom.

- Leülhetnénk arra a padra? Kezd kicsit megfájdulni a térdem – mutatott az egyik közeli padra.

- Persze – mondtam, és az ő tempójában megközelítettük a fa ülőalkalmatosságot, és elhelyezkedtünk rajta.

Baekhyun békés arckifejezéssel pásztázta az előttünk a réten a kutyáival játszadozó gazdákat, barátaikkal futkározó gyerekeket.

Magányos.

- Te Baek… hogyhogy nem rendeltél? – bukott ki végül belőlem.

- Mit? – fordult felém.

- Hát.. trópusit.

- Nos… azt hiszem igazad volt. Tényleg kezdem unni.

- Na – vigyorodtam el – ez már valami. De van ám nagyon sok fajta pizzánk, nem csak olyan. Kipróbálhatnád azokat is.

Baekhyun megvonta a vállát.

- Lehet hogy ki fogom. Egyébként meg, hogyhogy most nem dolgozol?

- Nincs rendelés a körzetemben, így most nem kellek oda. Elég ritka az ilyen, de most így alakult. Majd hívnak, ha jön rendelés.

- Értem – mosolyodott el. – És jó az új motorod?

Baekhyun most minden eddiginél is normálisabbnak tűnt, és ettől az én kedvem is egyre derűsebb lett. Egy normális beszélgetőpartner volt, és épp nem láttam rajta, hogy le készülne random módon csókolni, mint ahogy azt néha szokta.

- Aha – bólogattam – talán egy decibellel halkabb mint az előző. De ha lehet, akkor ennek most nem fogom mérgemben lerúgni a kipufogóját – húztam el a mosolyomat.

- Haha, tényleg, az nagyon vicces volt!! – mutatott felém, és elkezdett nevetni – Ahogy ott mondtad az esernyős embereknek: „Nézzétek, én vagyok Park Lúzer Chanyeol!” – Nevetése egyre erősödött, miután megpróbált engem imitálni.

- Héé – löktem vállon vigyorogva – ne gúnyolj ki, elég szar napom volt akkor!

- Miért? – hagyta abba hirtelen a nevetést Baekhyun.

- Szerinted? – tártam szét a kezeimet - Te talán örülnél neki ha a motorod bedöglene a zuhogó viharban?

- Nem a motorod volt a baj.

Ezt meg mégis honnan veszi… tudja?

- Akkor szerinted mi? – tettem karba a kezeimet, és hátrébb dőltem a padon.

- Az, amit a liftben is mondtál. Hogy nem tudsz változtatni az életeden.

Ilyeneket mondtam neki a liftben?

Elmémet megerőltetve és visszaásva az emlékeim bugyraiban tényleg derengett valami, hogy kissé kifakadtam ott. Az akkor volt, mikor olyan gyötrelmes hangulatban voltam, és minden összejött. Miután Yunjin is visszautasított, és nem volt jó a motorom se…

De ne foglalkozzon már az én problémáimmal. Azok rám tartoznak.

- Az hülyeség volt. Csak azért mondtam, mert… ideges voltam a lift miatt.

Témát akartam váltani. Miért kellett most ezt felhozni?

- Ha kapsz egy esélyt hogy változtathass, akkor változtass, Chanyeol. – fogta meg a vállamat, én meg hirtelen odanéztem, majd az arcára, egyenesen a szemeibe. Máskor olyan gyermeteg tekintete van, de most halálosan komolyan és elszántan nézett rám. Babaarca érett, felnőtt arckifejezést vett fel, mely szinte parancsolóan rabul ejtett egy pár pillanatra.  

Nyeltem egyet, és csak bólintottam. Ő erre hirtelen szélesen elmosolyodott, majd abban a szent pillanatban éreztem, hogy a zsebemben lévő mobiltelefon rezegni kezd. Szinte megijedtem tőle, és kapkodva elővettem.

- Halló?

- Jött rendelés, egy perced van ideérni! – morogta bele a főnököm a kagylóba, majd le is csapta.

Kedves, aranyos, szeretni való, megértő főnököcském…

- Nos, úgy tűnik mennem kell – mondtam, és felálltam a padról, ezáltal lecsúszott Baekhyun keze is a vállamról. – Örültem, hogy találkoztunk Baekhyun.

- Felsegítenél? – nézett rám felfelé.

- Persze – nyújtottam oda hosszú karomat, amelyet erősen megfogott egyik kezével. Felhúzta segítségével magát, de mire felállt, a kezemet nem engedte el, hanem magához rántott, és persze fejét az enyémhez hajtva ajkait hozzányomta az enyémhez. Én reflexszerűen elugrottam, kezem pedig elrántottam az övéből.

- Aish.. – töröltem meg a szám – Miért? Miért, miért Baekhyun?! Nem értelek! – háborogtam – Miért csinálod ezt? Miért nem árulod el, hogy miért csinálod ezt?! Talán… szerelmes vagy belém, vagy mi a szösz?!

Baekhyun nem szólt természetesen semmit, csak ajkába harapva huncutul nevetett.

- Mert ha igen, tudod, ezt csak akkor szokás csinálni, ha a másik fél ugyanúgy érez! Egyéb esetben, főleg ha UTCÁN vagyunk, nem túl etikus! Ezt nem tanította meg neked senki?! Nagyon sajnálom, hogy magányos vagy, meg minden, épp ezért, próbálok veled kedves lenni. De ezt nagyon kérlek fejezd be, különben tényleg magányos fogsz maradni!

Nem csinált semmit, csak röhögött. Az előbb még normális volt, most meg megint ilyen. Én már teljesen biztos voltam benne, hogy nem százas.

- Nekem erre nincs időm, ne haragudj. Szép napot, Baekhyun. – biccentettem felé, majd kocogva sietni kezdtem a munkahelyem felé.

Pedig annyira jól kezdtem magam érezni vele. Szerettem vele beszélgetni, poénkodni, mikor vele töltöttem az időm, azt éreztem, kikapcsolódok. De mikor jöttek ezek a lépései, egyszerűen… nem értettem.

A nap végén megint nem volt más rendelés, így egészen kitisztult fejjel indulhattam a csütörtök esti sörözésemre a többiekkel, amit a múlt héten kihagytam. Már vártam a találkozót a többiekkel, bár nekem sok mesélni valóm nem volt – illetve lett volna, de azt nem mondtam el – azért kíváncsi voltam, mi van Kaiék babájával, Krisék esküvőjével, és a többi.

- Helló, srácok, rég találkoztunk – közelítettem meg a szokásos asztalunkat széles vigyorral, de a mosoly az arcomra fagyott. Valami nem stimmelt. – Mi az, valami gáz van?

Kai és Kris nagyon furcsán néztek rám. Olyan volt, mintha nem is engem néznének, hanem valami… bűnözőt, akit el kell ítélni a tette miatt. Kai megpróbált magára erőltetni valami mosoly féleséget, de nem sikerült neki. Lassan felállt a helyéről.

- Eh… Chanyeol, szevasz. – vakarta meg a feje hátulját. – Én asszem.. kérek még egy sört… - mutatott a pult felé, és odaslisszolt.

Én értetlen arccal leültem a szokásos helyemre, és a korsómat az asztalra raktam, majd Krisre néztem.

- Te, ennek meg mi baja? – szuggeráltam a tekintetét, ő pedig szintén nagyon furcsán viselkedett. Ide-oda nézett elfelé, mindenhová tekintgetett, csak a szemembe nem. Aztán egyszer csak mégis találkozott írisze az enyémmel, és kicsit közelebb hajolt hozzám.

- Haver… te komolyan, kajakra BUZI vagy?