21. rész

[ITT a link erről a jó kis gifről *-*]

Baekhyun elvált az ajkaimtól, mire én is feleszméltem, és immár félig lecsukott szemeimet kinyitottam. Tehetetlenül, hevesen dobogó szívvel fürkésztem az enyémtől körül-belül két centire lévő babaarcát, melyen széles vigyor húzódott.

Ez nem lehet, Ember…

Hülyén fog hangzani, de a bennem zajló érzésektől ismét a sírás kerülgetett. Szabályosan gombóc volt a torkomban, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy tényleg az történt itt az imént, ami. És hogy most itt áll előttem, engem hozzápréselve a falhoz, itt vigyorog rám, és én… szépnek találom őt. Szabályosan tetszett a látványa. Az ében fekete szemeinek fürkészése, ragyogó mosolya, hibátlan, bársonyosnak tűnő bőre, hirtelen még az illatának érzése is jól kezdett esni.

MI A FASZ VAN VELEM?!

Egyetlen egy nő sem tudott kihozni belőlem ehhez hasonló érzéseket.

Szóval meleg vagyok.

Éreztem, hogy hangyányi könny gyűlik meg szemeim aljában, de még a legutolsó pillanatban sikerült visszatartanom a sírást, így nem gördült le egy csepp sem. Nem tudtam mi tévő legyek most, így leginkább csak lefagytam. Fájdalmas arckifejezés kövült rám, még a kezeimet is elfelejtettem levenni Baekhyun keskeny derekáról.

…És a lelkem mélyén nem is akartam, mert jó volt, hogy ott volt.

Egyszer csak összerezzentem, mikor Baekhyun hátul finoman megmarkolta a hajam, és lábujjhegyére állva, és fejemet enyhén az ő feje mellé húzva a fülembe mondta halkan:

- Addig nem beszélek, amíg be nem vallod, hogy kedvelsz engem, Chanyeol.

Ezután ismét határozott, szinte ellentmondást nem tűrő tekintettel nézett egyenesen az szemembe, féloldalas mosollyal. Én félelemmel néztem rá, meg voltam ijedve tőle is, és magamtól is. Úgy éreztem továbbra is, hogy van bennem egy tiltakozó én, ami ezt az egészet elutasítja – és ez az én tűnt el pár perccel ezelőtt, mikor belefeledkeztem a csókba.

Egy nagyot nyeltem, és egyszerűen nem tudtam megszólalni – főleg, amikor Baekhyun kezei lassan cirógatni kezdték tarkóm hátulját, amitől borsózni kezdett mindenem. Önelégült feje szinte kezdett dühíteni, harcoltam magamban, hogy mégis mitévő legyek. Nem hogy neki, de még magamnak sem tudtam bevallani a tényeket!! Ez nem igazság!

- Chanyeol… - hajolt újra a fülemhez, ajkait finoman fülkagylómhoz érintve, és finoman beleszuszogva. Ezután átvándorolt orcámon keresztül ajkaimra, és szinte csak pár milliméterre tőle ott tartotta az övét – valld be…

Most már határozottan éreztem magamon, hogy szabályos módon beindultam. Beindultam egy pasasra, beindultam Baekhyunra, tetszik nekem, esztétikusnak találom őt, hiányzott a számomra, szeretek vele lenni, és tényleg, tényleg kedvelem őt! És tényleg tudni akarok minden arról, hogy mégis miért ilyen velem, mit gondol rólam? Ő jár a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok kiverni belőle, és…

Chanyeol, SEMMI értelme tovább húznod és tagadnod, mert EZ AZ IGAZSÁG!  - mondtam magamnak.

- Kedvellek, Baekhyun. – mondtam halk, bizonytalan, remegő hangon ajkaira.

Ismét elvigyorodott, majd lassan lecsúsztatta rólam a kezét, és egy lépéssel eltávolodott tőlem. Utoljára rám villantotta tekintetét, majd szó nélkül beballagott a konyhába.

- Kérsz teát? – ment oda a szekrényhez, és kinyitotta azt.

HÁT ILYEN AZ ÉLETBEN NINCSEN!

Én éppenséggel megmozdulni is alig tudok, lelki válságon megyek keresztül, valóságos önharcon, MIATTA, ő pedig képes ILYEN SZINTEN félvállról venni az egészet!

Hát létezik ilyen még egy ilyen ember a földön???

Lassan beszívtam egy nagy adag levegőt, és gyorsan kifújtam. Picit megráztam a fejemet, és erőt véve magamon nekiduráltam magam annak, hogy kiszedjek belőle mindent. Elszánt arccal ballagtam oda az egyik székhez, és leültem rá.

- Hallgatlak, Baekhyun. – méregettem őt az asztal mögül, miközben ő épp két bögre teát csinált.

- Mit szeretnél tudni?

- Elsőként – bátorodtam fel, és kiegyenesedtem a széken. Milliónyi kérdés halmozódott fel az agyamban. - amikor legelőször becsengettem ezen az ajtón. Mit csináltál? Teljesen ok nélkül, váratlanul lecsókoltál engem, egy ismeretlen, szerencsétlen pizza futárt akiről azt sem tudtad, hogy kicsoda! Mondd csak, egy ember mégis milyen indíttatásból tesz ilyet? Nem jutott eszedbe, hogy esetleg az illető NEM épp partner ebben, hm? Tudod mennyire sokkoló volt a számomra?! Ráadásul minden egyes alkalommal! Mégis hogy jutott ez az eszedbe? Miért csináltad? Adj már erre egy érthető, normális okot Baekhyun! – eléggé megeredt a nyelvem, de annyira, hogy még én is meglepődtem rajta.

Baekhyun el is készült a teával, és apró mosollyal lakta le elém a sajátomat, és maga elé az övét, majd leült velem szemben, és miután beleszürcsölt egyet a bögréjébe, felnézett, egyenesen a szemembe, és teljesen elkomolyodott az arca. Ezt már ismertem: akkor volt ilyen, amikor tényleg komolyan beszélt. Ilyenkor volt „normális”, ahogy én fogalmaznék…

- Én már azelőtt figyeltelek téged, mielőtt egyáltalán meghoztad volna a pizzámat, Chanyeol.

Sűrűen pislogni kezdtem.

- Mi? De honnan?

- Sehun… - nézett a mögöttem sorakozó képre, és látszott, hogy arca megfeszül, miközben rá gondol. – én csak egyszerűen majdnem belehaltam abba, hogy ő… - a szemeiben egy pillanat alatt felgyűltek a könnyek, két kezét arca elé kapta, és most komolyan, tényleg zokogni kezdett.

A szavak bennem ragadtak. Összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogyan ennek a kicsi embernek a teste szinte összeroskad a fájdalomtól, és beleremeg a zokogásba. Úgy éreztem, az a lepel, az az álarc, vagy nem is tudom – gát? – most szakadt át benne, amit mindig védelmezően maga elé húzott, amikor el akart rajta a fájdalom uralkodni. Fogalmam sem volt, mikor történt az eset, hogyan, miért, ki is volt ő – de már most nagyon sok dolgot értettem, amit eddig nem.

Tudtam hogy nincs értelme tovább faggatóznom, dobálóznom a kérdésekkel. Baekhyun csak akkor fog megnyílni, ha végre… megnyugszik.

El kell hogy fogadja, hogy Sehun már nem létezik.

Baekhyun hangosan sírt, az egész házat beterítette fájdalmas zokogásának hangja. Szinte az én szívemet is szétfacsarta, ahogyan láttam, mennyire összeroskad.

Oda mentem hozzá, lehajoltam, és finoman átöleltem apróra összehúzott testét.

- Ssh… semmi baj, Baekhyun. – nyugtatgattam halkan, és éreztem, hogy jól esik neki, hogy odamegyek hozzá. Fejét mellkasomba fúrta, pólómat könnyeivel áztatta. Én simogatni kezdtem a hátát, majd egyik kezemet fejére tettem, és egy-két ujjammal cirógattam a haját.

- Voltál már ott? – kérdeztem.

- Hol? – nézett fel rám. Gyönyörű szemei feldagadtak, és vörösek voltak a könnyektől. Én egyik hüvelykujjammal letöröltem egy épp legördülő könnycseppet arcáról.

- Nála.

A sírjára gondoltam, de nem akartam ilyen nyilvánvaló kifejezéssel élni most Baekhyunhoz. Látszott, hogy pontosan érti, miről beszélek.

Enyhén megrázta a fejét, majd álla remegni kezdett, és tovább folytatta a zokogást a mellkasomon. Én lassan ringatózni kezdtem, egyik lábamról a másikra helyezve testsúlyomat.

- Akkor most elmegyünk hozzá.

20. rész

  

Hüvelykujjam azonnal átirányult a számra, majd a zöld „hívás” gombra. A fülemhez emeltem a telefont, és lélegzetvisszafojtva vártam hogy abba maradjon a kicsöngés monoton sípolása.

- Halló? – szólt bele a telefonba az ismerős hang.

- Honnét tudtad meg a számomat?! – kérdeztem azonnal, szinte a szavába vágva.

- Az éjjel, amíg aludtál, kiszedtem a telefonodból. – szólalt meg halál nyugodt hangon.

- Hát ez igazán kedves, tényleg! – szóltam bele ingerülten.

Pár másodperc csend következett.

Miért is hívtam most őt fel?

„Nem hittem azt, hogy te vagy Sehun.” – lebegett szemem előtt az SMS-e szövege. Nem tudtam, hogy mégis mit mondjak erre, nem tudtam, hogy kezdjek neki annak, amit tudni akarok…

- Nem akarsz találkozni, Chanyeol? – szólalt meg. A hangvétele alapján teljesen normálisnak tűnt megint, akár csak valaki egy délutáni kávézásra hívta volna meg a másikat. Mintha mi sem történt volna az imént, én pedig itt ülök órák óta, és gyötrődöm.

Hát hülye vagyok én? (Előfordulhat, hogy még Baekhyunnál is félküllősebb vagyok…)

A szívem már rohant is volna, az eszem pedig kézzel-lábbal fogta le, hogy mégis mi a szart csinál. De minden jel arra mutatott, hogy a szívem fog győzni, mivel ha az eszem elég erős lett volna, akkor már akkor kiléptem volna Baekhyun ajtaján, mikor felébredtem a házában. Ha az eszem erősebb volna,  el sem mentem volna Baekhyunhoz mikor nem rendelt. Sőt: ha az eszem erősebb lenne, egyáltalán nem is hagytam volna magam közelebb kerülni hozzá. Nem tudtam egyszerűen mit kezdeni az új, „érző” énemmel, fogalmam se volt, mit miért teszek, és nem kaptam rá választ senkitől. Bárhogy próbáltam meg”nevelni” magam, képtelen voltam rá. A józan eszem már fáradt: és hamarosan kezdett teljesen eltűnni az érzelmek heves zivatarában, melyek bennem zajlottak.

- Ugorj át hozzám, Chanyeol. – invitált teljesen közvetlenül.

Menni akartam.

Látni akartam őt. Ott akartam lenni a házában, vele, és a társaságában lenni. Ez volt a vágyam… mert jól éreztem magam vele. Megkedveltem őt, és most valamiért kötődni kezdtem hozzá. Ehhez az érzelmi nehézségekkel küzdő, félküllős pornórendezőhöz, aki meleg.

EZ AZ IGAZSÁG.

- Kérlek.

Ezt a szót most hallottam tőle életemben először, így, komolyan, önmaga mélyebb jelentésében. Most… tényleg, teljesen normálisnak tűnt.

De mégis meddig lesz így? Mi a garancia arra, hogy nem kezd el megint összevissza beszélni? Miért kell ezt csinálnia?                                                                                                                           

Nem engedtem. Nem tettem úgy, ahogyan ő, mintha semmi sem lenne. Én is nagyon jól tudtam hogy ő is tisztában van mindennel, csak egyszerűen… egy saját védő lepel van rajta, amely képtelen megnyílni, csak nagyon nagyon nehezen, erőszakosan. Ez bebizonyosodott az előbb. Átláttam a szitán, és elhatároztam hogy meg fogom törni.

Vajon érzelmi nyomás hatására is képes végre beszélni?

Vettem az orromon egy nagy levegőt, és szinte magától fogalmazódott meg bennem a megoldáshoz vezető mondat:

- Csak akkor találkozom veled Baekhyun, ha mindent elmondasz őszintén. Különben egy szót sem beszélünk többet.

Ha tényleg valamennyire is fontos vagyok neki… ez használni fog.

Kis hatásszünet után válaszolt.

- Várlak, Chanyeol. – mondta, majd le is rakta a kagylót.

**

Már be sem kopogtattam az ajtón, csak benyitottam – hiszen tudta, hogy jövök. Az előszobában levettem a cipőmet. A lakás szokatlanul sötétnek tűnt, valószínű a lehúzott redőnyök miatt, és Baekhyun se volt a konyhában. Fürkésző szemekkel lassan elindultam az előszoba kis folyosóján.

- Baek-

Néztem volna épp a nappaliba, de hirtelen valaki kibillentett egyensúlyomból, és az előszoba után következő falhoz nyomott. Szája azon nyomban az enyémhez tapadt, és ami leginkább feltűnt, hogy az eddigieknél is erősebben fogott.

Csak a legelső pillanatban ijedtem meg, egy másodperccel később már persze azonnal tudtam hogy ő az, így ennek tudatában nem is lepődtem meg annyira. Ajka érintésének érzése, az illata már mind ismerős volt. Az eszem elővette szabadulási reflexét, és már szinte automatikusan el kezdtem eltolni magamtól, de egyszerűen nem ment. Nem tágított, továbbra is nyomott neki a falnak, én pedig kezdtem szinte megadni magam, és abbahagyni a tiltakozást. Karjai szorítását lassan elengedtem, és kezeim magam mellé ejtettem. Feladtam.

Erre éreztem, hogy ő is megenyhül, és csókja erőszakos, erőteljesből lassan egyre gyengédebbé válik.

Hamarosan ajkai játszadozni kezdtek az enyéimen egy másodperc erejéig, majd hirtelen nyelve egy pillanatra végigsimított alsó ajkamon. Testemet kirázta a hideg és összerezzentem, orromon egy hirtelen, mély levegőt vettem, szemöldököm pedig összeráncoltam.

Ez az érzés a testemnek jólesett. De a józan eszem megint előbukkant.

Nem… Ez egyszerűen nonszensz…

Ismét a karjai felé nyúltam, hogy eltoljam őt, de ő azonnal ismét szorításába fogott, és nem eresztett.

Tudtam, hogy bármit teszek, addig nem fog tágítani, meg nem megyek bele a játékba.

Nagyot sóhajtottam orromon keresztül, majd szememet egy pillanatra megforgatva ismét leemeltem a kezem róla. Éreztem, hogy a csókunk alatt elmosolyodik, és ismét játszadozni kezd ajkaival.

Próbáltam úgy felfogni az esetet, hogy „túlesek” rajta mint mindig, és kész, de be kellett vallanom végre saját magam számára is, hogy már nem tudtam így gondolkodni. Baekhyun egyre érzékibbé váló csókját nem tudtam csak úgy figyelmen kívül hagyni. A testem nem hazudott…

Nyelve ismét ügyködni kezdett, mely végleg elvette az eszemet. Ismét végig futott rajtam az a bizonyos érzés, és mintha valamit bekapcsolt volna bennem, egész egyszerűen ösztönösen én is idomulni kezdtem Baekhyun ajkainak mozgásához. Viszonozni kezdtem a csókját, amitől egyszerűen még jobbá kezdett az érzés válni.

Nemsokára már nem csak viszonoztam, de már-már ízlelgetni kezdtem ajkainak szegleteit.

És finom volt.

Egy…

Óh, de még mennyire… finom…

buzi…

Szinte észre se vettem, hogy Baekhyun kezei már egyáltalán nem fognak le, hanem gyengéden testem köré simulnak.

félküllős…

És az én kezeim is valahogy maguktól…

pornórendezővel…

…átölelték őt.

csókolózom.

19. rész

Egyenesen a szemembe nézett, szinte átszúrta a homlokomat a tekintete. Még sosem láttam ilyennek. Szabályosan félelmetes volt… de tudtam, hogy nem szabad itt megállnom. Végre sikerült áttörnöm egy kiskaput, amely bármely pillanatban bezáródhat.

- Szeretted őt, Baekhyun? – próbáltam nyugodtabb hangvétellel folytatni.

Nagy, fekete szemeiben felgyűlt a könny, álla enyhén megremegett. Baekhyunon most szín tiszta érzelmeket láttam - olyan volt, mint akiről egy eddigi védelmező, elvakító fátyol most hirtelen lehullt. Eddig szinte elképzelni sem tudtam, hogy ő egyáltalán képes sírni. Olyan volt, mint Pandóra szelencéje…

Hirtelen elpillantott rólam, lenézett a pizzájára, és leült. Babaarcán lecsordult egy könnycsepp, egyenesen az egyik paradicsomszelet kellős közepére, majd egy szipogás után megszólalt.

 - Sehun mindig hozott trópusi pizzát, mert az volt a kedvencünk… - folytatta sírós hangon, és újból kezébe vette az imént megkezdett pizza szeletét.

Már megint kezdi…

 Rájöttem, hogy ha kierőszakolni akarom belőle a dolgokat, akkor talán sikerül kiszednem, de teljesen felbolygatom őt. Ezért eszembe jutott egy ötlet. Arra gondoltam, talán nem rögtön szemen szúrom nyilvánvaló kérdésekkel, hanem csak átlagos dolgokat kérdezek tőle, amelyekhez nem kapcsolódik érzelem. Így talán… talán ki lehet valamit silabizálni tőle… már az is csoda, hogy Sehunról képes beszélni.

- És… honnan hozta Sehun a pizzát? – kérdeztem tőle halál nyugodtan, barátságosan, akár csak egy gyerektől, és le is ültem vele szembe egy székre.

- A munkahelyéről. – válaszolt Baekhyun, miközben csócsálta a falatot.

Óó.

Egyre tisztábbá kezdett válni a kép.

- És Sehun mit dolgozott a pizzáriában?

- Ő vitte a pizzákat.

Már megvan, hogy hogyan jöttem én a képbe.

Egy hatalmas, orbitálisan nagy hülye vagyok. Egy idióta.

Hát persze… miért barátkozott volna egy vad idegen pizza futárral csak úgy Baekhyun? Minek csókolta volna le? Az eddigi értetlen lépései kezdtek érthetővé válni számomra. Valószínű nem tud túllépni a szerelme elvesztésén, és engem Sehunnak képzelt. Nyilván, voltak biztos tisztább pillanatai – amiknek úgy örültem, hogy tudok vele beszélgetni – de amikor bekattant, és letámadott váratlanul, száz százalék, hogy az őmiatta volt.

- És azért csókoltál engem folyton meg, mert azt hitted, én vagyok Sehun. Igaz? – sütöttem le szemem, és enyhe keserves mosollyal alsó ajkamba haraptam.

Szánalmas, Lúzer Park Chanyeol.

Nem mintha jelentettek volna számomra bármit is ezek a hülye letámadós, idegesítő csókok, amik az agyamra mentek… leginkább az volt ami zavart, hogy valójában nem engem kedvelt meg Baekhyun, hanem csak Sehunnal való hasonlóságom miatt foglalkozott velem.  Nem véletlen, hogy egyszer csak nem rendelt már pizzát, miután nem kellett őt ápolni… és én barom meg még el is mentem hozzá.

Az volt a legnagyobb hiba.

Tegnap pedig FOGALMAM SINCS, HOGY MIÉRT, ÉS HOGYAN, de még VISZONOZTAM is a hülye csókját, mint egy rossz buzi! (Száz százalék, hogy a buzi bárban raktak valamit az italomba, amitől megtettem!)

Ez az ember teljesen megkavarta az életemet, és teljesen feleslegesen, mert az egész csak egy emlék miatt volt, amin nem tud túllépni! Én pedig elvesztettem a barátaim is miatta!

Minden miatta van.

Ökölbe szorítottam magam mellett a kezemet, miközben néztem ahogyan csámcsogja a rohadt trópusi pizzáját.

Miért vagyok én egyáltalán még itt?

Bántottam volna, és vigasztaltam volna egyszerre. Azt éreztem, hülyének vagyok nézve, de éreztem azt is, hogy szeretve vagyok. Azt éreztem, szívesen elfelejtettem volna az egész lényét, az egész házat és minden emléket ami hozzá tartozik, de egyben úgy éreztem, hogy ez maradt az egyetlen kapaszkodóm most már az életemben.

Jobb, ha ismét a józan eszemre hallgatok. Így legalább… talán minden újra a régi lehet majd.

Felálltam,és apró gombóckával a torkomban megindultam az előszoba felé.

Azt hittem utánam jön majd, utánam szól, vagy bármi, de nem. Egészen a zöld ajtó kilincsének lenyomásáig szinte bíztam benne, hogy utánam szól, és azt mondja, nem Chanyeol, nem azért foglalkoztam veled. De nem szólt semmit, csak ette tovább a pizzáját.

A járda betonján lépdelve alig hittem el, hogy tényleg felgyűlik a könny a szememben.

Mi a szar? Mégis mi ilyen fontos nekem ebben? Mekkora hülyeség!

Az egész csak felkavarta az egész életemet. Nem hiányzik nekem ez az ember egy cseppet sem!

Próbáltam magamban felspanolni a dühöt.

Nem mentem ma be a munkahelyemre se, és a főnököm is lehet hogy kirúg! Miért? Mert Baekhyun elintézte, hogy mind a két barátom megutáljon, és leigyam magam a sárga földig! Még magam előtt is megalázott, letiporta az önbecsülésemet a tegnapi rám mászásával, kihasználta hogy részeg vagyok! Csakis, csakis rosszat tett velem! – győzködtem magam, és próbáltam a dühömbe befurakodó fájdalmat és jó emlékeket azonnal elsöpörni.

A lakásomra felérve már tiszta könny volt az arcom, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Elővettem a mirelit szendvicseimet a hűtőből, leültem a tévé elé, és bekapcsoltam.

Ez az én életem.

Parodisztikus módon tettettem magam előtt azt, hogy semmi bajom. Úgy próbáltam csinálni, mintha semmi sem történt volna az elmúlt időszakban, és minden olyan lenne, mint bármikor eddig az év során.

Ez volt a szánalom legalja.

Elkezdtem az egyik szendvicset enni. Éreztem, hogy a gyomrom jelenleg semmit az égvilágon nem tud befogadni, de ezt is próbáltam teljesen ignorálni. Magamba erőltettem mindkét szendvicset, és úgy meresztettem a szemem a tévében a Knight Riderre, mintha teljes mértékben felfognám, hogy mit nézek. A szendvics utolsó falatját már úgy tömtem magamba.

Nincs semmi bajom.

 Éreztem, hogy csak gyűlik, gyűlik minden bennem fortyogó érzés, és már alig tudom visszatartani.

Tudtam, hogy ki fog robbanni.

Egyszer csak megfogtam a kezemben lévő tányért, és szinte önkéntelenül teljes erőből a tévé képernyőjéhez vágtam. A tányér fehér szilánkjai szanaszét repültek a szobában, néhány hangosan zörgött a kávézóasztalon, a többi pedig a szőnyegen, illetve a tévé melletti polcok némelyikén ért földet.

Most már elfogott a zokogás. Magam se tudtam, hogy mi volt a pontos bajom, csak annyit éreztem, hogy elképesztően szerencsétlennek érzem magam, egy romnak, és úgy éreztem, nincs értelme, hogy részese legyek ennek a világnak, mert még a szemétnél is hasztalanabb az életem.

A hajamba túrtam, és egyre hangosabban zokogtam, egész testem rázkódott. Egyszer csak éreztem, hogy a gyomrom felfordul, és befutottam a fürdőbe, majd a vécé elé térdelve mindkét percekkel ezelőtt magamba nyomott mirelit szendvicset a csészébe penderítettem.

Gyenge voltam. Alig láttam a könnyektől. Még csak fel se álltam a vécétől, le sem húztam azt – térden másztam ki a nappaliba, és hátamat az egyik szekrénynek támasztottam.

Miért?

Miért vagyok ilyen?

Miért borultam ki ennyire?

Miért ilyen fontos számomra?

Folyton ezek a kérdések hangzottak el a fejemben, melyekre csak én tudhattam a választ, de valahogy mégsem tudtam. Olyan volt, mintha kissé skizofrén lennék… az egyik énemnek fogalma sem volt arról hogy a másik miért érzi azt amit, de ugyanúgy együtt szenvedett vele.

Nem kaptam választ egy kérdésre sem. Azon voltam, hogy addig fogok itt ülni ennél a szekrénynél, amíg egyszer csak valami folytán jobb nem lesz minden.

Talán… percekig, vagy talán órákig tartózkodtam ott, abban a helyzetben. Nem tudom, elaludtam-e, vagy se, de csak gondolatfoszlányok keringtek az agyamban miközben ott ültem. A hátam már teljesen beállt a kényelmetlen helyzettől, de úgy éreztem, nem tudok megmozdulni.

Egyvalami zökkentett ki: méghozzá a telefonom rezgése.

Azt gondoltam talán a főnököm lehet, hogy állapotomat megkoronázva közölje hogy ki vagyok rúgva. Azonban egy ismeretlen számtól érkezett SMS-em.

Remegő ujjal nyomtam meg a „megnyitás gombot”, és kikerekedett szemekkel fogtam fel az üzenet tartalmát.

„ Nem hittem azt, hogy te vagy Sehun.”

18. rész

Gaaaaahh…

A fejeeeem….

Még ki sem nyitottam a szememet mikor felébredtem. Annyit éreztem, hogy széthasad a fejem, a testem alig akar mozdulni, és a leheletem olyan szagú, hogy még én magam sem tudom elviselni.

Jól elintéztem magam múlt este.

Megpróbáltam halvány pislogásokkal nyílásra bírni szemeimet, majd mikor végre elkezdett valami kirajzolódni a látóteremben, rájöttem, hogy egy csillár az, ami a plafonon lóg felettem.

Azonban ez egy ismeretlen csillár volt. Nem az, ami az én lakásomban van.

Mi a… tényleg, egyáltalán mi történt tegnap, és… egyáltalán hol vagyok?!!

A fejemet enyhén felhajtottam a párnáról, és miután egy fájdalmas sandítással egy ismerős tévét és DVDs polcot véltem felfedezni, belém hasított a tudtat: Baekhyunnál vagyok.

MI-A-SZART KERESEK ÉN ITT????

Hirtelen felültem, de nem kellett volna, mert a fejembe hasító baltavágás szerű fájdalom visszazuhantatott a kanapéra, kezeimet pedig fájdalmas arccal a homlokomra csaptam. Eszeveszettül szédültem.

A rohadt életbe!!! Mit keresek én itt? Ah…               

Ha már felkelni nem tudtam, próbáltam előásni elmém mélyéről az emlékeket, amelyek talán-talán halványan éltek még a fejemben.

Kiakadtam a bárban. Oké, az még megvan. Lehúztam három felest, ami rohadtul beütött. Oké. Aztán…

Itt kezdtek bajok lenni.

Ne már, ez még az estének a legeslegelején volt! Nehogy már itt elvesszem a fonalat!!!

Összetörtem valamit, aztán valahogy… az utcára kerültem, onnan meg… valahova…

Emlékezz Chanyeol emlékezz!!! – ütöttem a fejemet.

Kirúzsozott borostás faszik miniszoknyában.

Elsápadtam.

Te jó ég…

Már előttem lebegett, ahogyan Baekhyun a meleg társaival felhurcolják erre a lakásra magatehetetlen énemet, és sorra mindenfélét tesznek velem amit csak akarnak. A gyomrom felfordult a gondolattól.

Nem! Ez nem történhetett meg! Chanyeol, emlékezz!!

Ott is valami piára emlékszem, azután pedig tényleg képszakadás.

De komolyan, SEMMILYEN másik emlékkép nincsen?

Utolsó csepp mentális erőmmel hála az égnek sikerült előcsikarnom még valamit, méghozzá Baekhyun zöld bejárati ajtajának látványát, amint kinyitódik előttem. Bementünk rajta, és az előszobában voltunk.

Tehát csak ő volt velem. Ez azért „némileg” megnyugtató, legalább nem erőszakoltak meg öten egyszerre…

Ezután kicsit összefüggőbbnek tűntek a dolgok. Várjunk csak?

A kanapéján ülök, ő meg velem szemben. Bámulom a fejét, az arcát, ő pedig az enyémet, és… minő meglepetés, megint lecsókolt.

Könyörgöm Istenem, add, hogy nem erőszakolt meg! – tettem össze a két kezemet z összeszorított szemeim előtt.

Félve folytattam az emlékek kutatását, amely egészen simán ment innentől kezdve.

Szóval lecsókolt, és…

…MI?

Nem akartam hinni az emlékképnek, ami ezután élt bennem.

ÉN…

…HAGYTAM.

SŐT.

Ne… ne, ne! Ez nem lehet!! Nem lehet!

Én… szabályosan… smaciztam… Baekhyunnal.

ÉS ÉLVEZTEM.

Legszívesebben ott helyben torkon szúrtam volna magamat.

Hogy a kénköves ménkűbe hagyhattam??? HOGYAN? Én tényleg egy istenverte BUZI vagyok?! Ez nem lehet! De hisz ez elképesztően UNDORÍTÓ!

…gondoltam magamban. De az emlékeim nem hazudtak… és akármennyire is próbáltam tagadni mindennemű formájában, valójában nem szóltak másról, csak egy fantasztikus csókról. A percek múlásával és az emlékkép újra és újra játszásával egyre tisztábban élt bennem ajkainak íze, az érzés, ahogyan minden egyes szegletét végigtapogattam, végig ízlelgettem nyelvem hegyével, a finom bizsergető érzés, ahogyan cirógatta a nyakam hátulját és a combom belső felét. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem, és legfőképpen azért gyűlöltem magam, hogy még most is éreztem magamban, hogy bekapcsolt, már csak a gondolat is.

De ilyen tényleg nincs… az nem én voltam! Miért csináltam volna ilyet?! Én NEM szeretem Baekhyunt, nem vonzódom hozzá és nem vagyok MELEG!!

Mérgemben megmarkoltam a mellettem lévő díszpárnát. Az emlékkép tovább szövődött, aztán szemöldököm hirtelen összeráncolódott, és értetlen fejet vágtam. Lassan fel is ültem az ágyon.

- Sehun? – motyogtam hangosan.

Ahogy emlékeztem, akkor nem nagyon érdekelt hogy ezt mondta Baekhyun, ugyanúgy tovább… folytattam a csókot vele. De most mégis furcsálltam a dolgot, és érdekelt, mi ez az egész.

Ez tényleg egy őrült. Lehet hogy mindvégig összekevert az ő szerelmével, és azért csókolt le folyton?

ISTENEM, HOGY ÉN MEGKKORA EGY HÜLYE VAGYOK!

Beindult a fantáziám.

Fogadjunk, hogy…       

Elméletszövésemet félbevágta Baekhyun megérkezése a valahonnan. Hallottam a bejárati ajtó csukódását, és nemsokára meg is láttam az ismerős törpenövésű pornórendezőt betorpanni a nappaliba egy darab pizzával, amely minden bizonyára trópusi volt. Felém fordult, és halvány mosollyal pislogott rám.

- Ki az a Sehun? – kérdeztem tőle kissé fájdalmas hangon, ahogy a fejem hasogatott.

Baekhyun arcáról az a halvány mosoly is eltűnt, és csak pislogott rám pár másodpercig, majd megszólalt.

- Sehunnal a trópusi pizza a kedvencünk. – mondta, majd elindult a konyhába, és lerakta az asztalra a pizzás dobozt.

Aha. Kezd valami derengeni. Tuti, hogy igazam lesz.

Hirtelen felkeltem a kanapéról, és fejfájás és szédülés, ide vagy oda, kíváncsiságom felülkerekedett  rajtuk. Baekhyun elővett egy kést, hogy felszeletelje magának a pizzáját, és az ebédlőasztalnál állt. Én egyenesen a ravatalhoz mentem, és megfogtam a képet, amely az öreg nőt, a fiatal, magas férfit és Baekhyunt ábrázolta. Felmutattam neki, és mutatóujjamat egyenesen az ismeretlen fiatal, magas férfira szegeztem.

- Ez itt Sehun?

Baekhyun felpillantott a pizza szeletelésből. Ahogy meglátta, hogy a kép a kezemben van, mérges arcot vágva leejtette az asztalra a kést, és sietve kikapta a kezemből a képet. Óvatosan visszarakta a helyére, majd egy szúrós pillantást még rám vetve újra folytatta a pizza felszeletelését. Miután elkészült komoran leült az egyik székre, és a kezébe fogott egy szeletet.

Nem akart válaszolni.

De elegem volt már a hallgatásából. Elhatároztam, hogy most mindent kiszedek belőle, ha törik ha szakad. Ha már így játszadozik velem, akkor megérdemlem, hogy tudjam az igazságot!

- Ő az, Baekhyun? Az ott Sehun? – hajoltam közelebb felé.

Továbbra sem válaszolt, de láttam, hogy nagyon kezd dühbe gurulni, belülről fortyog. Idegesíti, hogy nem hagyom vele békén.

- Ő az igaz?

Baekhyun mérgesen rágta első falatját, és nyelte le.

- Válaszolj végre, Baekhyun! Tudom hogy nem vagy hülye!! – emeltem meg a hangom.

- IGEN, Ő AZ! IGEN! IGEN, MEGHALT, IGEN! BOLDOG VAGY? MOST BOLDOG VAGY? – robbant ki hirtelen, amelytől én is teljesen megijedtem. Felállt a székéről, és az asztalra támaszkodva, szemeit kimeresztve, zilálva bámult rám, én pedig nagyot nyelve támasztottam magam mögött az egyik széket.