11. rész

- Jól van uram? Minden rendben? – kérdezgették az emberek Baekhyunt, miközben ő a földön feküdt a lépcső aljában. Azonnal odaszaladtam.

- Te meg mit csináltál?! Jól vagy? – Háttal volt nekem, enyhén meggörnyedve, a térdét fogta mindkét kezével. Megkerültem és leguggoltam hozzá. Arcán fájdalmas kifejezés volt. – Elestél? Fáj valamid?

- A… virágok…

Ránéztem a mellette heverő két szél virágra és a félig-meddig összetört mécsesekre.

- Most ne azokkal foglalkozz, azt mondd, fáj-e valamid!

- Azt hiszem… kiment a térdem… - ült feljebb, megfogott térdét megpróbálta megmozdítani, mire felszisszent, és újból a virágokra nézett.

- Fel tudsz állni? Segítek… - Átkaroltattam a nyakamon egyik kezét, mire nagy nehezen fel tudott állni, de csak az egyik lábával. – Próbálj meg ráállni a fájós lábadra.

– El kell vinnem a virágokat… - motyogta maga elé, és megpróbált ráállni a fájlalt térdére, de azonnal feljajdult, és majdnem újból összecsuklott. - Ez… ez nem megy…

- Gyere ülj le ide – ereszkedtem le vele a lépcsőhöz, és óvatosan leült, de továbbra is látszott rajta hogy nagyon szenved. – Én kihívom a mentőket.

- El kell vinnem… - kezdte újra, mire én már tárcsáztam is a számát a mentőknek.

Még szerencse hogy ilyen helyzetben azért általában tudtam mi a teendő. Kihívtam a mentőket, és amíg vártunk rájuk, meg próbáltuk megvizsgálni Baekhyun lábát.

- Nézzük meg – próbáltam felhúzni a farmerja szárát, de túl szűk volt. Azonban tisztán látszott, hogy a sípcsontja kezd bedagadni, és egy apró vérnyom is átütődött az anyagon. – A sípcsontodat is megütötted?

- Kérlek, a virágokat szedd fel nekem, el kell vinnem őket haza… nem szabad, hogy valaki rálépjen – mutatott a mutatóujjával a padlón fekvő növényekre, én pedig sóhajtottam egyet.

Most komolyan ez a legfontosabb számára?! 

Gyorsan felkapkodtam őket onnan, majd letettem mellé a lépcsőre.

– Tessék, itt vannak a virágaid. És most mondd, hol fáj.

- Igazából úgy érzem, nem csak a térdem, de a sípcsontom is nagyon fáj…

Egy hangyányit megnyomtam két ujjammal a duzzadt területet, mire ő ismét felszisszent. Arcomon fájdalmas fintor jelent meg, majd hallottam, hogy már jön is a mentő szirénázva felénk, majd megáll.

Baekhyunt rárakták egy hordágyra, és felrakták a mentőre. Igazából nem lett volna kötelességem, de elmentem vele… olyan gyámoltalan, kérlelő tekintettel méregetett engem miközben vitték lefelé a lépcsőn, hogy nem volt szívem egyedül hagyni, még ha az előbb perverz módon le is akart támadni a liftben.

Beültem vele a mentőbe, és pár percen belül meg is érkeztünk a kórházba, ahol rögtön meg is vizsgálták őt egy rendelőben. Elkérték az adatait, és levették a nadrágját. Az egész térde fel volt dagadva, a sípcsontja már szinte zöld volt a véraláfutástól, és szintén majdnem kétszeresére nőtt a mérete. Miután megnyomkodták neki a sérült területet, erősen felszisszent, és mikor egy picit is megmozgatták a térdét, rögtön feljajdult. Nagyon sajnáltam szegényt.

- Rendben, akkor most betolom önt a röntgenbe – szólalt meg a pufók, érzéketlen, öreg doktornő, majd a szemüvege megigazítása után lendületesen betolta Baekhyunt a röntgen feliratú ajtó mögé.

Hamarosan ki is jöttek, és meg is lett az eredmény.

- Hát, uram, nem szolgálhatok túl sok jó hírrel – nézte a számítógép képernyőjét, miközben sebesen kattintgatott az egérrel. – A sípcsontján hajszálrepedés van, ezért nem kell begipszelni, de a térdére mindenképpen rögzítőt rakunk. Ugyan nem szakadt el a térdszalagja, de olyan szinten megnyúlt, hogy bármennyi erőt fejt ki az ízületre, az ki fog menni. Semmilyen szinten nem léphet rá a lábára. Pihenjen, és csak végszükséglet esetén keljen fel az ágyból. Egy hétig csak pihengessen – aztán jöjjön vissza kontrollra, valószínű ezután már elkezdhet újra óvatosan járni rajta, de azt is csak segítséggel. Addig meg kérjen meg valakit, hogy támogassa önt, családtagot, barátot, bárkit.

Rápillantottam Baekhyunra. Vajon van aki segítsen neki?

Baekhyun enyhén lehajtotta a fejét, és csak komoly arccal meredt a rendelő tört fehér színű kövezetére.

- Vagy talán egyedül él? – kérdezte a doktornő, mire Baekhyun lassan bólintott egyet. - Nincs senki, akihez odaköltözhetne, vagy ráérne segíteni? Hozzátartozó, családtag, testvér, bárki, senki?

Baekhyun szinte láthatatlanul megrázta a fejét, és továbbra is csak a padlóra meredt.

Tényleg senkije sincsen…?                         

Ahogy elnéztem őt, rettenetesen elkezdtem sajnálni. Olyan arcát mutatta most, mint amilyet még sosem láttam eddig. Egy elgyengült, letört, tanácstalan ember ült azon az asztalon, és a tekintetében megláttam valamit… egy olyan érzést, ami valahonnét nagyon is ismerős volt számomra.

Ez a valami nem más volt, mint a magány érzése.

Rájöttem, hogy Baekhyun valójában egy magányos ember.

Abban az egy pillanatban kezdtem végleg elfelejteni azt a képet, ami eddig élt bennem róla egy őrült, perverz alakról. Még mindig nem tudtam róla szinte semmit, de talán kezdtem érteni, miért is olyan furcsa ő.

A doki sóhajtott egyet.

- Már pedig segítség nélkül nem fog tudni meglenni… - állt fel a géptől, és elvette a recepteket az asszisztenstől.

Kissé hezitálva, de nem bírtam tovább, így megszólaltam.

- Majd én segítek neki  – álltam fel a székemről, és félszemmel láttam hogy Baekhyun rám néz. – Bár dolgozok, de… ahogy lesz lehetőségem, segítek neki.

A doktornő is felém fordult.

- Na, akkor meg is van oldva a probléma – jött oda hozzám, és odanyomta a kezembe a recepteket. – Fájdalomcsillapító, és kenőcs. Váltsa ki.

Ránéztem Baekhyunra, akinek derűsebbé vált az arca. Halvány mosoly jelent meg rajta.

- Egy éjszakát tudjuk itt tartani esetleg, de többet nem. Holnap reggel haza fogjuk szállítani. – mondta neki a doktornő.

**

Elmentem a kórházból. Baekhyunt bent tartották arra az éjszakára, én pedig kiváltottam a gyógyszereit.

Hazafelé menet folyton ő járt a fejemben. Vajon ha ő nem találkozik velem soha, akkor ki vigyázott volna rá? Ki az akihez ő bármikor is odamehet, ha problémája van? Tényleg senkije sincs?

És még én gondoltam magam magányos embernek.

Én hajlandó voltam neki segíteni, hiszen ő is befogadott engem, mikor én voltam bajban. Oké,ez egy kicsit nagyobb volumenű segítségnek ígérkezik, mint az volt… de így sem fogok tudni teljes mértékben ott lenni számára, hiszen egész nap dolgozom.

Mit fog így csinálni nap közben, ha valamire szüksége lesz?

Mondhattam volna azt is magamban, hogy kit érdekel, hisz ő nekem még csak nem is barátom, vagy rokonom… de valamiért nagyon aggasztott az egész. Nem igazán ismertem Baekhyunt, de akkor is aggódtam, hogy mi lesz vele. Felelősnek éreztem magam érte, pedig egy cseppet sem kellett volna. Hisz nem fűz hozzá semmi, igaz?

De akkor mégis miért törődöm ennyire vele?

Talán azért, mert valamilyen szinten átérzem azt, amit érez. Mert tudom milyen rossz, ha az ember szembesül a magánnyal.

**

- Nincs másik motor – morogta oda a főnököm.

Mi van?

Pislogtam párat.

- Ezt meg hogy érti? Akkor mivel fogok-

- Semmivel, kiveszed a többi nap szabadságodat is, addig megpróbálok keríteni járgányt, ha nem lesz, akkor nem lesz.

Mi? Ki fog rúgni?

NEM, NEM, ÉS NEM!

- Úgy érti, akkor… akkor kirúg? – nyeltem egyet.

- Vagy viszed futva a pizzákat ötvennel.

Ez komolyan, egyszerűen fantasztikus.

Sóhajtottam egyet, és körbenéztem az étteremben.

- Akkor… most ezek szerint nincs munka.

- Nincs – bökte oda, és a pulthoz ment, majd megfogott egy pizzát, és a kezembe nyomta. – Tessék, ezt el tudod vinni gyalog is, öt perc, menj.

Ránéztem a dobozra. Byun Baekhyun, trópusi.

- Rendben – bólintottam egyet, és el is indultam. Furcsa volt, mert Baekhyun este szokott rendelni, de most még csak délelőtt volt. Biztosan hazaérkezett a kórházból.

Nemsokára oda is értem a házhoz, de most kivételesen nem csengettem. Csak kopogtattam egyet, és be is nyitottam a sötétzöld bejárati ajtón.

- Hahó… - szólaltam meg félénken, és az előszobából kiérve nézelődni kezdtem a nappali felé. Megláttam Baekhyun lábait kilógni a kanapéról, a tévében pedig valamilyen vetélkedő műsor ment, nagyon halkan.

Lehet hogy alszik?

Leraktam a pizzát a konyhaasztalra, és halkan lopakodni kezdtem a kanapé felé. Mikor megláttam Baekhyunt, láttam, hogy nem is alszik, csak fejét oldalra döntve bámulja a tévét a félhomályban.

- Minden rendben? – kérdeztem, és leültem a kanapé kellett található fotelba.

- A virágok.

- Mi?

- A virágok… ott hagytuk őket.

Jaa, hogy azok a virágok.

Rápillantottam a ravatalra az étkezőben. A két szál virág valóban el volt száradva a vázában, fejüket lógatva hajoltak ki az asztallapra.

Ez tényleg ennyire fontos?...

Sóhajtottam egyet.

- Majd veszek neked újból. Jó?

Baekhyun még csak rám se nézett, nem válaszolt. Csak bámulta tovább a tévéműsort, amiből nem is lehetett hallani semmit.

- Meghoztam a pizzádat – álltam fel az ülőalkalmatosságból – Kérsz? Már kihűlőfélben van.

Baekhyun bólintott egyet, majd odamentem a pizzás dobozhoz, és felhajtottam. Kerestem egy kést a fiókban, és cikkelyekre vágtam az ételt. Elővettem két tányért, és ráfektettem egy-egy szeletet.

- Most már én is megkóstolom, mit eszel ezen annyira – mondtam, miközben a két tállal a kezemben közeledtem vissza a nappaliba.

Leraktam a kávézóasztalra Baekhyun elé az egyik tányért, a másikat pedig a kezemben fogtam. Baekhyun felült a kanapén úgy, hogy a beteg lába folyamatosan nyújtva maradt, én pedig beleharaptam a pizzaszeletbe.

- Fúj… - rágtam meg a falatot fintorral az arcomon. – Minden nap ezt enni…

Baekhyun a kezébe fogta a saját szeletét.

- Miért segítesz? – kérdezte hirtelen, és rám nézett. Arca komoly volt.

Lenyeltem a falatot, és leraktam a tányért.

Magam sem tudom pontosan…

Akármennyire is fura alak, én úgy éreztem, segítenem kell neki. Valahogy mintha egyúttal magamon is segítenék.

- Mert… te is magányosnak tűnsz, akárcsak én.