10. rész

 

- Ez meg mi a szar?! – lepődtem meg hangosan, és Baekhyun arcát keresve a félhomályban ránéztem. Ő a plafonra nézett, látszólag egyáltalán nem rendítette meg a dolog.

- Biztosan csak áramszünet van. Ha a lift romlott volna el, akkor volna villany.

- Megnyomom a vészhívót… – Keresgélni kezdtem a gombot, és nyomkodni kezdtem.

- Khm… igazából, nem szeretnék beleszólni, de ha nincs áram, a vészhívó sem működik. – szólalt meg diplomatikusan.

- A francba… - csaptam egyet a falra. – Most mi lesz?! Lekéssük a postát…

- Én nem a postára megyek.

- Hát?

- A virágboltba.

- Oh – bólintottam egyet, majd nyugtalanul körbenéztem a liftben. Baekhyun teljesen nyugodtnak tűnt – jó neki… én nagyon nem szerettem az ilyen helyzeteket, a kis helyeket, főleg ha sötét is volt bent.

Már vagy öt perce vártunk csendben, de nem történt semmi sem. Sóhajtottam egyet, és lehuppantam hátsó felemmel a lift padlójára a sarokba.

– Hogy engem mostanában minden lehetséges probléma megtalál… - motyogtam magam elé.

Éreztem hogy Baekhyun rám néz, majd lassan ő is kényelmesebb helyzetbe helyezte magát a lift túlsó sarkában. Egyik könyökét térdére helyezte, úgy nyugtatta állát a tenyerében, miközben rendületlenül engem bámult.

- Mi volt a bajod? – kérdezte hirtelen.

- Tessék? – fordítottam felé a pillantásomat.

- Aznap, eléggé úgy tűnt, hogy valami nem kóser, de akkor inkább nem akartalak ezzel zaklatni. Mi az amitől úgy kiborultál?

Pislogtam párat.

Hogyhogy ezt most így felhozza?

- Hát… tudod, ez egy elég bonyolult és hosszú történet...

- Van időnk, nem?

- Áh… dehogyis. Nem csak hosszú, de ráadásul unalmas is.

- Unalmas? Miért lenne unalmas?

Keserves mosolyra húztam a számat.

- Mert az én életemben minden unalmas.

Már nem érdekelt, hogy ki mit gondolt erről. Ez volt az igazság, és zokszó nélkül kimondtam.

- Ha így érzed, az azért van, mert nem teszel azért, hogy ne legyen az.

Nem teszek, mi? Ezt a legkönnyebb mondani. Tegyél érte, és megváltozik minden.

Pedig ez nem ilyen egyszerű.

- Ch… tegyek érte, mi? – csóváltam meg enyhén a fejemet. – Na és mi van akkor, ha az ember megpróbál tenni érte, mégis az egész csak egy kudarc, hm? – néztem Baekhyunra, és hirtelen valamiért egyre paprikásabb lettem, ahogy eszembe jutott, mennyire szánalmas is az életem, és hogy bármit próbálok elérni, mindig ugyanolyan szánalmas marad. És hogy akármennyire is próbáltam régen tagadni magamban, már nem megy, és folyton belém hasít a fájdalmas igazság. Hirtelen elkezdett belőlem kijönni minden, ami eddig nyomasztott. Nem is értem, miért mondtam el Baekhyunnak. Számomra továbbra is csaknem egy idegen volt, akit egyáltalán nem ismerek, mégis úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és el kell mondanom valakinek.  – Mi van akkor, ha az ember ezzel az egésszel teljesen tisztában van, és akar változtatni rajta, de egyszerűen nem sikerül, hm? Amikor senki az ég világon nincsen, aki segítene neki megváltoztatni az életét, és nem is hajlandó egy ember sem belépni az életébe, mert egy pancserre senki sem kíváncsi?!

Baekhyun arca továbbra is érzelemmentes maradt. Egyáltalán nem lepődött meg a kitörésemen.

- Te meg sosem lepődsz meg semmin, nem zavartatod magad semmin, mi vagy te, valami pszichológus? – Teljesen elborult az agyam… egy percre sem gondoltam már át, hogy miket mondok. – Egyáltalán miért mondom most ezt így el neked? Ah… - fogtam a fejemet, és a falnak támasztva azt, becsuktam a szemeimet. – Kezdek megőrülni…

Akkora egy hülye vagyok… ha valami, akkor ez már tényleg szánalmas. Az egyik vásárlónak kezdem el kiönteni a lelkem legmélyebb bugyraiban megbúvó problémákat, aki ráadásul nem százas.

Csukott szemekkel próbáltam lejjebb nyugtatni magam, kiüríteni a fejem, és csak relaxálni, amíg végre el nem indul ez a rohadt lift.

Egyszer csak történik valami… egyszer csak megváltozik valami…

Pár perc múlva már egészen bóbiskolás féle állapotba kerültem, mikor egy kis fészkelődést hallottam, majd kinyitottam résnyire a szemeimet, amelyek hirtelen egyről a kettőre maximális méretűre tágultak. Az előttem lévő látványtól azonnal hátrahőköltem amennyire csak tudtam, ugyanis Baekhyun világos tónusú babapofija virított az enyémmel szemben, körülbelül egy centiméterre, természetesen a már jól ismert BFPM kifejezéssel rajta.

MÁR MEGINT!

Most mégis mit csináljak, mit csináljak?!!

Istenem az égben… ez itt fog helyben megerőszakolni ebben a liftben…!!!!

Az illető követett egészen a lift faláig, ahol már nem volt lehetőségem tovább húzódzkodni tőle. A félhomályban jól kirajzolódott nagy, fekete szembogarának arcomat fürkésző mozgása, és még ki is volt húzva a szeme fekete szemceruzával, amit csak most vettem észre.

- Én meg tudnálak vigasztalni. – mondta halkan, és egyik kezével megcirógatta az arcomat.

A szívem a torkomban dobogott, és hatalmasat nyeltem. Az arcomon maradt a kezét egyszer csak végigvezette a nyakamon, azon is végigsimítva, ami nagyon váratlanul ért, és hirtelen egy furcsa bizsergés futott végig a testemen az érintéstől.

- Hagyd… hagyd ezt abba, én nem vagyok meleg!! – löktem le a kezét magamról ingerülten, és őt magát is odébb toltam, hogy felállhassak. – Te nem vagy komplett, mondták már?! Egyik pillanatban még normálisan beszél veled az ember, másik pillanatban pedig már rámászol, mint egy nimfomániás hülye! Te mindenkivel ezt csinálod, mondd csak?! Vagy csak én vagyok az a „szerencsés”?! Ha igen, akkor elárulnád végre, mit akarsz tőlem?? Mert ha azt, amire gondolok, akkor sajnálom, de arról szó sem lehet!!

Természetesen nem válaszolt, csak nézett rám, mint akitől nem kérdeznek épp semmit. Halvány mosollyal pislogott, és nézelődött a liftben.

Nem hiszem el.

- Ez remek. Komolyan, fantasztikus! Tényleg nem vagy képes válaszolni? – integettem előtte a kezemmel. – Nem akarsz, vagy nem is hallod, amit mondok?

Megcsóváltam a fejemet, és a falat kezdtem finoman ütni az ökölbe szorított kezemmel.

- Indulj.. már… el… te… szar…

Egyszer csak kigyúlt újból a liftben a lámpák fénye, és megindult az istenadta. Arcomon derült vigyor jelent meg.

- Ez az!!

Ahogy kinyílt az ajtó, én már léptem is rögtön ki rajta. Egy rövidebb lépcső vezetett fel a szint boltjaihoz és a postához, amin felsiettem.

Itt vagyok, végre valahára, és ráadásnak nem kell egy légtérben lenne ezzel a perverzzel… mégis hogy bízzon így meg benne az ember, ha egyik pillanatban normális, másikban meg nem?!

Egy pillanatra még hátra néztem rá. Épp a virágárusnál vett két szál virágot, és ha jó láttam, kettő mécsest.

Eszembe jutott az a kis ravatal ott a lakásában… ugyanilyen virágok voltak a vázában. Talán oda veszi.

Lehet hogy a nagymamája halt meg… valószínű. Az az öreg néni szerintem ő volt. De akkor ki az ott mellette? Az élettársa?

Nem, nem hinném, hogy van élettársa, ha ilyeneket csinál, mint amilyeneket az előbb velem. Talán… a testvére.

Visszanéztem a hosszú, kígyózó sorra aminek a végén álltam, és sóhajtottam egyet.

Mire ez végigmegy megőszülök… de legalább már itt vagyok a célegyenesben, és hamarosan az én kis kanapémon nyugodhatok a szendvicseim társaságában.

Egyszer csak egy nagy huppanást és egy hangos felnyögést hallottam a hátam mögül. Az emberek felszólaltak, és én is odakaptam a fejemet, majd leejtettem a kezemből a számlákat.

- Jézusom, Baekhyun!!