9. rész

(Bár kissé késve, de végre megcsináltam a fenti menüt, így van bevezető, szereplőlista és ajánlott ficik. ^^)

A Baekhyunnál töltött estém után a nap hátralévő részében egész végig a történteken járt az agyam. Be sem kapcsoltam a tévét, csak csendben ültem a kanapén, magam elé meredve.

Így utólag belegondolva, kissé illetlennek éreztem magamat vele szemben. Hiszen segített, én pedig nem csináltam mást, csak alig vártam, hogy végre eltűnhessek onnan… elrohantam, és nem is köszöntem meg neki igazán a tettét.

Baekhyun segített. Azt is megtehette volna, hogy becsukja az ajtaját, és nem hív be – de segített rajtam, és ha jobban belegondolok, nem is tudom, mi lett volna velem, ha akkor nem zökkent kissé ki a kiborulásomból. Nem tudom, mikor éreztem magamat utoljára ennyire válságos helyzetben lelkileg, mint ott, az esőben ázva… és eszem ágában sem volt odamenni a házába, mert számomra akkor még mindig csak egy perverz alak volt, aki rám volt akadva, és nem is tudtam másképp gondolni rá. Teljesen abban a hitben voltam, hogy letámad, megpróbál rám mászni, és egyéb abnormális, beteg dolgok. Ennek ellenére – még ha pornórendező is… - kellemesen csalódtam benne, mert nyomát sem láttam annak az elképzelt személynek, aki az én fejemben élt róla.

Felálltam a kanapéról, és beballagtam a fürdőbe, hogy magamra engedjek egy kis forró vizet, a sok fagyoskodás után. Nedves ruháimat a radiátorra terítettem, és beléptem a zuhanykabinba. Mikor megengedtem a meleg vizet, lecsuktam a szemeimet, és kiengedtem a gőzt, majd engedve, hogy a bőrömön végigcsurogjon a kellemes forróság, folytattam tovább a filozofálásomat.

Utáltam ezt a tulajdonságot magamban… jellemző hibám, hogy az embereket nagyon hamar elítélem valamilyennek úgy, hogy valójában még semmit sem tudok róluk.

Meglepett Baekhyun viselkedése az ott töltött idő alatt. Egyáltalán nem olyan embernek tűnt, akiről megfordulna a fejemben az, hogy esetleg az ajtóban állva boldog mosollyal az arcán csókolna szájon úgy, hogy azt sem tudja ki vagyok. Arról a Baekhyunról egy percig sem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedne. Valahogy úgy tűnt, mintha egy teljesen más ember ülne velem szemben, mint aki az ajtót nyitja, mikor a pizzát szállítom neki…

Persze így is kicsit furapóknak tűnt. Nem úgy viselkedett, mint egy átlag ember viselkedne egy ilyen helyzetben. Csak bámult rám, teljesen higgadt, nyugodt arccal… és nyomát sem láttam annak, hogy bármit is akarna tőlem, annak ellenére, hogy máskor amint meglát, gondolkodás nélkül rám veti magát.

Hogy lehet ez? Talán skizofrén, vagy mi?

Mégis hogyan viszonyuljak ezentúl hozzá?

Lehet hogy tényleg csak én túloztam bele kapcsolatban, és valójában tényleg semmi gond nincs vele. Bár, persze az mindenképpen furcsa, hogy a semmiből lecsókol, de akkor is. Én folyton túloztam az emberekkel kapcsolatban, és erre már nagyon sokszor ráfaragtam az életem során, és nagyon sok lehetőséget kihagytam azért, mert féltem, vagy elkönyveltem magamban olyan dolgokat, amik egyáltalán nem biztos hogy úgy voltak.

Lehet hogy ezért is vagyok még mindig egyedül?...

Esélyt kellene adnom az embereknek arra, hogy megismerjem őket. Hiszen most is bebizonyosodott Baekhyunnál, hogy koránt sem olyan, mint amilyennek elképzeltem őt elsőre. Ha nem ráncigál be a házába, akkor ezt meg sem tudom róla, és továbbra is csak egy beteg állatként lenne a fejemben az ő személye.

Lassan kiléptem a zuhanykabinból, és megtörölköztem. Sokkal jobban éreztem magamat ezután a zuhany után – fizikailag, de sajnos lelkileg még mindig ugyanolyan hulladéknak éreztem magam, mint eddig.

Beballagtam a hálószobába. Egy szál boxerben vetettem be magamat az ágyba, amiről eszembe jutott, hogy tegnap is, meg azelőtt, na meg azelőtt is ki akartam cserélni, de még mindig nem tettem meg. És természetesen most is azt gondoltam: már késő van, majd ráér holnap.

Egy utolsó lusta dög vagyok.

De mégis kinek erőlködjek? Minek? Ez járt a fejemben. Hiába tudtam róla, hogy mi a dolgom, mit kellene csinálnom, egyszerűen semmi inspirációm nem volt már arra sem, hogy egyáltalán az ágyneműt kicseréljem, vagy egy tányért elmossak a mosogatóban. Belefáradtam a pedálozásba, belefáradtam abba, hogy az életemmel semmi sem történik, annak ellenére hogy folyton erőlködöm.

Lekapcsoltam a villanyt, és nyakig begubóztam magamat a paplanomba. Szerettem ezt az érzést, mert mindig olyan illúziót keltett, mintha valaki átölelt volna engem.

Lecsuktam a pilláimat, és megpróbáltam elsüllyeszteni magamat az álmok mezején. Máskor mindig könnyedén sikerül elaludnom, de most a fáradtságom ellenére valahogy annyira zaklatott voltam, hogy képtelen voltam rá.

Elfogott a magány érzése, amely egyébként mindennapjaimat beövezte, de most mégis, abban a pillanatban jobban kezdett el zavarni, mint bármi más. Úgy éreztem, teljesen egymagam vagyok, és nincsen senkim az ég világon. Senkinek sem voltam igazán fontos.

Persze, ott volt Kai és Kris, de ők egyáltalán nem voltak olyan barátok, akikre azt mondtam volna, hogy számíthatok rájuk. Azon az egy csütörtökön kívül egy szót sem beszéltünk soha. Nem mertem volna őket felhívni, hogy „hé, haver, gond van.” Furcsán néztek volna rám, meglepődtek volna. Számukra ott a család, a legfontosabb, és én amúgy sem teregettem ki nekik a problémáimat.

Ott volt a saját családom vidéken, akik kidobtak… egy hónapban egyszer-kétszer elmentem hozzájuk, lecsesztek, hogy miért nincs végre előrelépés az életemben, példálóztak a nagyképű, két diplomás nővéremmel, aztán egy-két vicces beszólással és poénnal megpróbálták az egésznek a komolyságát elfuserálni, én pedig széles ál-vigyorral nevettem velük együtt.

 Ezekbe belegondolva még inkább magamra húztam a takarómat, csücskét nyakamhoz szorongatva. Általában nem voltam az a fajta, aki annyira könnyedén elgyengült volna a problémáitól. Általában a mókuskerék mindig életben tartott, de most éreztem, hogy kezdek elgyengülni. A pilláim között megjelentek meleg könnyeim, csukott szemhéjaimon keresztül lassan átszivárogva, és apró cseppekként lefolyva arcomon, melyeket magába szívott a fejem alatt lévő kispárnám.

Lassan felültem, és a zokogás eluralkodott rajtam.

A lelkem csak süllyedt, süllyedt a gödörben… és senki sem akadt, aki megfogta volna a kezem, és kihúzott volna belőle.

Depressziós lennék?...

A másnapi munkanapomon gyalog ballagtam be a főnökömhöz, és közöltem, hogy a motoromnak annyi, így vagy gyalog viszem ki a pizzákat és az összes kihűl, vagy pedig most ad valami járgányt. Hát, meg kell hogy mondjam, majdnem átváltozott az álmomban megjelent szarvas ördög szörny alakjára, annyira mérges volt.

Az volt a vicc, hogy máskor mindig árgus szemekkel figyeltem, mikor mit szól, folyamatosan rettegtem tőle, hogy kidob. De most olyan volt, mintha úrrá lett volna rajtam valamiféle nyugodtság, aminek eddig ilyen esetekben nyoma sem volt. Amióta kiakadtam ott az esőben ázva, olyan érzésem volt, mintha… megtört volna bennem valami. Azok a dolgok, amelyekkel eddig görcsösen foglalkoztam, most hirtelen egész egyszerűen hidegen hagytak. Nem lepett meg semmi, nem érdekelt semmi, talán még egy meteorit is ráeshetett volna a házamra, az sem érdekelt volna.

Hahh… ez lehet hogy tényleg a depresszió jele.

A főnököm azt mondta, hogy abból a néhány napnyi szabadságomból MOST fogom kivenni az egyiket, és ő holnapig szerez egy másik motort. Micsoda megoldás.

Bólogattam mint egy zombi, megvontam a vállam, és kisétáltam a pizzázó ajtaján.

Hazafelé ballagtam, de csak szép, komótos, csiga lassú tempóban. Még a szabadnapomnak sem tudtam örülni – hiszen mi a szent szart csináljak? Hű de jó, újra nézhetem a Knight Rider évadjait huszadszorra is! Remek.

Mikor hazaértem, belenéztem a postaládámba. Eszembe jutott, hogy már a legeslegszélén vagyok a fizetési határidőnek, így gondoltam, bemegyek a postára – illetve, nem is tehettem mást. Semmi kedvem nem volt hozzá, főleg nem úgy, hogy tömegközlekedéssel kellett eljutnom a városba, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább el fog telni valamivel a nap.

El is indultam a buszmegállóba, ahol egy ismerős alakot véltem felfedezni: igen, Baekhyun volt az.

Elég vicces, mert mostanában valahogy mindig összefúj minket a szél… bár ezen nem csodálkoztam, hiszen majdhogynem egy utcában laktunk.

Lehet hogy munkába megy … forgatni.

A gondolat megjelenésekor enyhe torz arckifejezés ült ki az arcomra, de igyekeztem elhessegetni magamból a megint leakadt Chanyeolt.

Nem! Emlékezz, nem ítélünk elsőre.

- Szervusz, Baekhyun – intettem felé mikor melléértem, ő pedig oldalra nézett, és lényem megláttán szélesen elmosolyodott.

- Szervusz, Chanyeol – köszönt, majd teljesen felém fordult, és közelebb kezdett lépdelni hozzám. Az arcán véltem felfedezni ismét a BFPM jeleit, így kissé megijedtem, hogy talán megint készül valamire, és az általam elképzelt „jé, Baekhyun teljesen normális” elképzelés meghiúsul. Nyeltem egyet, és mikor már perszonális aurámba kezdett vészesen belépni, hátráltam egy lépést. Ő nem állt meg, és egyszer csak hirtelen szélesre tárta a karjait, majd szorosan magához ölelt.

A szemöldököm az egekig szaladt, és hirtelen nem is tudtam mit csináljak. Baekhyun a mellkasomhoz nyomta a fejét, és talán mintha még enyhén ringatózni is elkezdett volna. Tehetetlenségemben sűrűen pislogva, szinte alig hozzáérve megveregettem a hátát, hogy ne legyen annyira kínos a szitu – főleg, hogy egy két ember még állt rajtunk kívül a buszmegállóban.

- Ookké, Baekhyun, én is örülök neked…

Egyszer csak hirtelen elengedett, mikor egy busz közeledett a megállóhoz, ami pont jó volt számomra, és úgy tűnt, Baekhyun is erre fog felszállni.

Még mindig zavarodott fejjel lépdeltem fel a busz lépcsőjén.

Most ez már megint mi volt?? Hát ember legyen a talpán aki kiigazodik ezen a fickón, komolyan…

Leültem egy ülésre, ő pedig mellém ült.

- Ezek szerint nem sikerült megjavítani a motorodat? – kérdezte.

Az előbb még agyon ölelget mint egy plüss mackót, most pedig cseveg velem, mint illedelmes idegen az idegennel. (Bár… inkább most már fél-ismerős.) Ilyen nincs.

- Hát, annak már lőttek. Így muszáj busszal közlekednem. – válaszoltam, mire ő csak bólintott egyet. – Na és… te ezzel szoktál menni… dolgozni?

- Most épp nem dolgozni megyek, hanem csak venni ezt-azt.

- Oh… értem. – bólintottam, majd ismét előrefelé néztem.

Félszemmel láttam, hogy elkezd kutakodni a táskájában, és egy könyvet vesz elő, amit elkezd olvasni.

Egy pillanatra odasandítottam, majd vissza az útra. Azonban mikor utólag dekódolta az agyam, mit látott abban a pillanatban, kikerekedett a szemem, és ismét a könyvre meredtem, amin mostmár tisztán láttam: egy pornókönyv, telis-tele olyan tartalommal, amikre nemhogy én, de biztos voltam benne, hogy többi utas sem volt kíváncsi. Most már értettem, hogy a mögöttünk ülő eddig be nem álló szájú öreg nyanyák hirtelen mitől lettek olyan csendesek.

EZ TÉNYLEG NEM NORMÁLIS… előveszi ezt a… ezt a… Gaahh! Komolyan, ilyen ember nincs!!

Most már szégyelltem, hogy vele beszélgettem az előbb. Azonnal elfordultam tőle a lehető legélesebben az ablak felé, és igyekeztem úgy csinálni, mint aki nem ismeri… bámultam kifelé, a mellettünk elsuhanó fákat nézve, egészen addig, míg meg nem érkeztünk a megállóhoz. Én felálltam, majd Baekhyun is végre elrakta azt a FÖRTELMET, és úgy látszott ő is ugyanott száll le, ahol én.

Mikor elindultam a bevásárlóközpont felé, ő is mellettem ballagott. Már megint olyan érzésem volt, mintha követett volna, de próbáltam ezt a paranoiás gondolatot elhessegetni magamban. Biztos csak erre van dolga neki is…

Bementem a főbejáraton, Baekhyun pedig szintén betért a hatalmas épületbe. Amióta leszálltunk a buszról, egy pillanatra sem nézett rám, tehát nem hiszem, hogy ő most úgy gondolja, mi most épp együtt megyünk valahová…

Én a postára igyekeztem, ami eléggé magasan volt, így úgy gondoltam, lifttel érdemesebb mennem, minthogy végigjárjam az összes szint mozgólépcsőjét. Már vártam, hogy Baekhyun mikor köszön el tőlem amikor én befordulok a lifthez, azonban ő is ugyanarra jött.

Talán… ő is postára megy.

Megnyomtam a lifthívó gombot, és hamarosan ki is nyílott az ajtó két kis csilingeléssel. Mindketten beléptünk rajta, én pedig nyomkodni kezdtem a lift gombjait. Az ajtó becsukódott, és lassan el is indult a lift.

Megfordultam, és a lift tükrében elkezdtem kicsit igazgatni a fizimiskámon, mikor hirtelen azt hittem, ott helyben kapok szívrohamot.

A lift hirtelen megállt, egy keveset süllyedt, majd érezhetően teljesen álló helyzetbe került. Az eddig világító lámpák elaludtak, és majdnem teljesen sötét lett.