7. rész

Amilyen jó kedvvel csináltam végig az előző napot, olyan szar kedvvel indultam neki a mainak. A tegnapi kudarcomtól nemhogy a munkához, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy egyáltalán felüljek az ágyban, miután kinyitottam a szememet az ébresztőórára. Egy semmirekellőnek éreztem magam… nem, nem is, inkább… egy senkinek-kellőnek.

Persze a mókuskerék forgott tovább. Napomat bearanyozta még az, hogy a robogóm szarakodni kezdett út közben, mikor a pirosnál álltam, párszor még le is állt. Emellé társult a „gyönyörű”, borús, esős időjárás, amitől még úgy szimplán is elmegy az életkedve az embernek, nemhogy annyi szarral a hátán, mint ami nekem van.

Igazából nem volt semmilyen komoly problémám, semmilyen stressz forrásom, amin aggódnom kellene. Volt munkám, volt egy rendszerem, megéltem a fizetésemből, voltak – még ha csak kettő is – barátaim… ha belegondoltam, panaszra nem volt okom. Mégis, úgy éreztem, hogy valami kezd engem beövezni, és felemészteni… Leginkább úgy éreztem senkinek sem kellek az égvilágon, és nem is fogok.

Estefelé, Baekhyun rendelését felvéve eszembe jutott valami, amin keservesen felkacagtam magamban.

Haha, még hogy nincs olyan ember, akinek kellenék. El is felejtettem! Hisz van egy perverz őrült akinek kellek, mit is panaszkodom én itt?!

Nagy sóhajjal indultam el a trópusiakkal a kezemben, és örültem, hogy végre vége a napnak, és mehetek haza.

Azonban a nap vége felé már nagyon kezdett elegem lenni a motoromból. A pizzák felét kihűlve vittem ki miatta, és mikor Baekhyun házánál még csak leállítanom sem kellett, hanem magától megállt, miután leszálltam róla, egy nagyot belerúgtam dühömben. Elegem volt mindenből, haza akartam menni, és elaludni, hogy legalább addig, míg alszom, nyugodtan legyek.

Türelmetlenül nyomkodtam a csengőt, mivel majd megfagytam odakint. Bár az eső elállt, hirtelen hatalmas szél kerekedett. Az máskor tündökölő csillagoknak nyoma sem volt, az égbolt helyette nyomasztó, feketés-szürkés ruhát öltött, és immár egy-két villám is megvillant a messzeségben, melynek hamarosan elérkezett a hangja is, hatalmas dörrenéssel.

Nyisd már ki, vagy itt hagyom a pizzákat a francba…

Megint abban a pillanatban jött, mikor azt hittem, nem jelenik meg. Miután kinyitotta az ajtót, széles vigyor ült ki arcára, és a szokásos puszika is megtörtént.

- Na, gyerünk, fogd a pizzád, mert nem akarok ebben az időben itt álldogálni! – nyújtottam felé gyorsan, miközben még jobban feltámadt a szél. Baekhyun a zsebében kotort, de nem talált semmit.

- Azt hiszem bent hagytam a pénzt a pénztárcámban….

- Akkor siess gyorsan! – mondtam neki határozottan, ő pedig bólintott egyet, és besietett a lakásba.

Nagyot sóhajtottam, és kezeimmel átöleltem saját magamat, hogy ne fázzak annyira. Dörzsölni kezdtem a karjaimat, és hátra néztem az utcára.

A fák lombjai vadul táncolni kezdtek, és hallatszott, hogy valahol le is tört egy nagyobb ág. A villámlások és dörgések egyre sűrűbbek lettek, majd egyről a kettőre eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna.

Egyre türelmetlenebb kezdtem lenni. A motorom már teljesen elázott…

- Baekhyun!! – ordítottam be az ajtón. – Gyere már az istenit…

Hamarosan hallottam a dübörgő zoknis lépteket, és ismét megjelent az imént szólított.

- Ezer won lesz. – mondtam a tenyeremet kinyújtva, majd szavaim után közvetlenül egy akkora dörgés csapott le ránk, amelyre mindketten megugrottunk.

- Hű. - nézett fel az égre a szemöldökét ráncolva. - Mondd… nem akarsz inkább itt maradni, amíg le nem csitul az idő? – nyújtotta felém a pénzt, én pedig sietve kikaptam a kezéből, és zsebre vágtam.

Marad a halál… a végén még megerőszakol, baszki…

- Kösz, de… inkább gyorsan hazamegyek. – mondtam neki, és azonnal hátat fordítottam, mire éreztem, hogy megfogja a karomat. Én visszafordultam hozzá.

- Kérlek. – mondta, miközben kérlelő tekintettel nézett fel rám.

Az igazság szerint egy pillanatra talán megfordult a fejemben, hogy maradok. De azonnal ki is töröltem a gondolatot… nem kockáztathatok, ki tudja, milyen alak egy ilyen? Már így is elérte, hogy minden rendelésemkor megcsókoljon, a következő lépés hogy behívogat. Nem dőlhettem be.

Lenéztem. A zoknija már csurom víz volt, de ő mit sem törődve fogta továbbra is a karomat, arcomat fürkészve szemeivel.

- Menj be, mert fel fogsz fázni. Szép estét. – bólintottam egyet, és finoman kivettem a karomat fogásából, majd végig kezdtem sietni Baekhyun udvarának rövidke ösvényén, ami már szinte tóként funkcionált a leesett csapadékmennyiségtől. Kocogásom közben nagyot placcsant a pocsolya a lábaim alatt, a szél pedig még erősebbnek hatott, hogy a terasz nem védett meg. A sapka azon nyomban lerepült a fejemről, jó messzire… Kit érdekel, úgyis céges volt.

Mikor odaértem hűséges robogómhoz, eszembe jutott, hogy nem szuperelt ma valami jól, főleg, hogy idefele konkrétan lefulladt, amint ideértem.

Könyörgöm, könyörgöm, indulj be…

Mindennél jobban akartam, hogy felbőgjön azon a "jó" kis hangján, amitől alap esetben sokszor már fáj a fejem a nap végére.

Én csak fordítgattam a kulcsot, fordítgattam, de a nyökögésen kívül semmi mást nem hallatott szegényke. Tanácstalanul álltam előtte, fejemen éreztem a hatalmas cseppek kopogását, az arcomon patakzott az esővíz – még a szemem is alig tudtam nyitva tartani.

Hogy az a rohadt..!!!!!

Hatalmasat káromkodtam magamban, és dühömben ismét belerúgtam a tragacsba, ami még inkább garantálta, hogy én innen ezzel ma nem megyek sehová: ugyanis leszakadt a kipufogó.

Kibuktam.

- NAGYON jó! ROHADTUL jó! – tártam szét a kezeimet a motorral szemben, és kínomban elnevettem magam. Felnéztem az égre, és járkálni kezdtem a járgány körül, miközben hatalmas keserves vigyor húzódott a képemre. – Gyerünk, Istenem!! Verj még valahogyan!! Esetleg csapjon belém a villám, az még kegyes is lenne tőled!! Legalább megszűnne létezni a világon ez a szemét, haszontalan, lúzer!!! Igen, nem vagyok más, mint Park LÚZER Chanyeol!!! – torkom szakadtából üvöltöttem az ég felé, a bennem rejlő feszültséget teljesen kieresztve magamból. Egy-két esernyővel szaladó járókelő meg is bámult. – IGEN! Nézzétek ezt a lúzert, ugye milyen szép?? – ordítottam utánuk, majd a motoromra néztem, és ismét megindultam felé. Megfogtam, és teljes erőből eldöntöttem, mire az nagy placcsanással kifeküdt a folyószerű úton.

Járkálásom közben mikor Baekhyun bejárata felé fordultam, nagy meglepődésemre láttam, hogy épp felém baktat végig határozott léptekkel a tószerű kertjében, zokniban, elszánt, komoly arckifejezéssel.

Kinyitotta a kapuját, én pedig csak kikerekedett szemekkel néztem, mit csinál. Egyre közeledett felém, és mikor odaért hozzám, erősen megragadta a karomat, majd elkezdett a háza felé ráncigálni.

- Te meg mi a szart csinálsz?! Te is be akarod valamivel aranyozni még a napomat?! Ha valakire, akkor RÁD most biztosan nincs szükségem, Baekhyun!!   – kiabáltam ingerülten felé, miközben próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nagyon erős volt. Egyre közelebb és közelebb kerültünk a teraszához. Én már kezdtem elfáradni az ellenkezésben, neki pedig egyre könnyebb dolga volt. Határozott mozdulattal betuszkolt az ajtaján, becsukta, én pedig majdnem elestem a parkettán.

Zilálva pislogtam rá, ő pedig kitörölte a vízcseppeket és tincseket a szeméből, majd nagy sóhaj után szigorú tekintettel rám nézett.

- Segíteni próbálok, te idióta.