13. rész

- Hahó – szóltam be a lakásba miután becsuktam a bejárati ajtót magam után. A lakásban félhomály volt, a néma tévé villogva szimulált „diszkóvilágítást” a nappali fehér falára. Baekhyunra rápillantottam, aki még mindig édesdeden szunyókált a kanapén. Éjjel kissé megizzadt arca erősen nyomódott hozzá a kanapé nagy díszpárnájához, szája félig nyitva volt, és alvási rituáléját megkoronázta halk, ismétlődő horkolásával. Elég viccesen nézett ki, haja összevissza állt. Halkan felkuncogtam.

Na, amíg ez itt húzza a lóbőrt, mi a szart csináljak?...

Reggel kilenc volt, de ő még mindig aludt. Nem volt kedvem sehová se menni, a munkahelyemen még mindig nem volt semmi előrelépés, így gyakorlatilag az ég világon semmi dolgom nem volt.

Támadt egy ötletem, miszerint csinálok valami reggelit – én amúgy sem ettem túl sokat otthon, mert nem volt elég kaja, és lusta voltam még a boltba is leszaladni.

Nos, gondolhatjátok, micsoda szakács beállítottságú lehetek, ha minden nap a legtáplálóbb étel, amit a szervezetembe juttatok, általában a mirelit szendvics, vagy a pizzériából megmaradt pizza, ami kihűlt.

Nem is tudom mi ütött belém, hogy hirtelen rám jött a főzhetnék – talán az unalom vett rá…

Mivel az első reggeli kaja ami eszembe jutott, a palacsinta volt, így gondoltam, sütök azt. Csak nem lehet olyan nehéz…

Halkan elkezdtem keresgélni egy serpenyőt, amelyben nekikezdhetek a munkának. Találtam is, és bár kissé nagynak tűnt, mivel nem láttam a homályban mást a szekrény mélyén, gondoltam, ez jó lesz.

Mi kellhet egy palacsintába?... Olaj.

Kinyitottam a konyhaszekrényt, ahol meg is találtam az imént gondolataim között járkáló hozzávalót, és pluszban még pár dolgot elővettem, ami eszembe jutott, hogy biztos kellhet hozzá.

Liszt, só, cukor… hm, mi kellhet még? Nem lehet, hogy csak ennyi dolog van benne… mi ez? – néztem egy fehér porral teli kis üvegcsét. - „Szódabikarbóna.” – Fogalmam se volt, mi az. - Ez is biztos kell. – fogtam meg, és kiraktam az asztalra. – „Fűszersó. Adjon ételének fenséges ízt kellemes aromát!” Hm. Ez nem ronthatja el – raktam azt is az asztalra. (Nem tűnt fel egy percre sem, hogy ott virít a csomagolásán egy hatalmas, sült csirkemell.)

Rájöttem a csekély kis agyammal, hogy talán valami folyadék is kellhet, így a hűtőben a tojást és a tejet meglátva elő is vettem mindkettőt.

Egy műanyag tálba legelőször belelocsoltam egy kis olajat, gondolván, azt vettem elő legelőször, az jutott eszembe legelőször – úgyhogy legyen az az első hozzávaló. Következőleg jött a liszt. Mindenből úgy érzésre raktam csak, fülemben csengtek édesanyám szavai gyerekkoromból: „a főzést mindig az a legjobb, ha érzésből csináljuk. A szakácskönyvből főzött étel sosem lesz olyan!” Megfogadtam.

Miután beleraktam a szódabikarbóna felét és öntöttem bele a fűszersóból meg a cukorból is, amitől furcsa módon kicsit barnás színű lett a por, elégedett mosollyal folytattam a tejjel és egy olyan 4-5 tojással. Miután minden benne volt, rájöttem, hogy el is kéne keverni, úgyhogy fogtam egy fakanalat.

Azonban nem úgy akart kinézni, ahogyan anya palacsintája… ez, leginkább… úgy nézett ki, mint egy tál hányás, finoman szólva. Darabos volt, és az istennek nem akart összekeveredni.

Hát persze, de hülye vagyok! Ezt nem is kanállal kell keverni hanem elektromos ketyerével!

Találtam is az egyik fiókban egy mixert, amit bedugtam a konnektorba. A tésztába téve a végét felkattintottam a kapcsolót békésen, azonban nagyon megijedtem, mikor éreztem, hogy a következő pillanatban az egész tészta felcsapódik az arcomba.

Mi a…?!

Pár másodpercig azt se tudtam, mi van, de aztán valahogy sikerült lekapcsolnom a bestiát, ami nem csak vadul keverni kezdte a kotyvalékomat, de rohadtul hangos is volt, amibe bele se gondoltam, hiszen Baekhyun simán felkelhetett rá.

Kitöröltem a szememből a tésztadarabokat, és a konyhában körülnézve azt láttam, hogy gyönyörűségesen felkentem az egész művemet a konyhabútorra, és egy-két helyen még a falra is.

Fájdalmas arccal konstatáltam főzési kísérletem végkifejletét, mikor egyszer csak halk kacajt hallottam a nappaliból. Tudtam, ki a hang gazdája, így a konyhapult fölött átpillantva már meg sem lepett, hogy egy kócos fejű, vigyorgó Baekhyunt láttam kikukucskálni a kanapé mögül.

Legbelül nagyon dühös lettem magamra a szerencsétlenkedésemért, de Baekhyun vidám arcát elnézve már én se tudtam megállni, hogy ne röhögjem el magamat kínomban. A tálat határozottan félretolva kezdtem el vigyorogni és nevetni, majd arcomat a kezembe temettem.

- Van egy javaslatom, hozz egy trópusi pizzát! – kiabálta felém Baekhyun, miközben kacagott.

- Ha nem tudnád, épp szabadságon vagyok – mondtam neki viccelődve, és bementem a fürdőbe, lemosni az arcomat.

- Ya! Segíts ki a mosdóba!  - kiabálta, majd miután elzártam a csapot és megtörülköztem, kimentem hozzá a nappaliba, és csípőre tettem a kezemet.

- Na és ha nem segítelek ki akkor bepipilsz? – vigyorogtam. Szerencsétlenségemet kompenzálva kedvem támadt cukkolni őt.

- Ne szórakozz, vigyél már ki, mert mindjárt ide…!

- Szegéény Baekhyun – biggyesztettem le az ajkamat gonosz módon, mire ő kezdett mérges lenni.

- Vigyél ki, vagy kimegyek egyedül! – mozdult volna meg hogy felálljon, de én felhagytam a színjátékkal, és közelebb mentem hozzá, hogy felsegítsem.

Baekhyun a tisztaságmániájával kisebb sokkot kapott mikor közelebbről meglátta amit műveltem a konyhájában, de mondtam neki, hogy letakarítom, amit meg is tettem amíg ő a mosdóban volt. Miközben vizsgáltam a helyiség szegleteit, a ravatalt meglátva megkönnyebbültem, hogy legalább az tiszta maradt.

- Mi lett volna, ha nekiállsz sütni? Már nem élnénk – cukkolt tovább miután evickéltünk vissza a kanapéhoz.

- Ha-ha, nagyon vicces – sandítottam rá, ő pedig csak óvatosan nézelődött a lába elé.

Olyan furcsa volt most Baekhyun viselkedése. Sokkal nyíltabb volt, beszédesebb, és valahogy olyan… normálisabb. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, minden esetre örültem neki, mert - bár a reggel nem volt túl sikeres – mégis jó kedvre derített engem.

Baekhyun lehuppant a kanapéra, és a kezébe vette a távkapcsolót, majd kapcsolgatni kezdte a tévét.

- Na jó… kell még valami? Csak mert akkor én…

- Hozz trópusi pizzát – mondta a tévé bámulása közben.

- Amint mondtam, szabadságon vagyok – mondtam komoly arccal, mire ő odakapta felém a fejét, és láttam rajta, hogy értetlenül néz. Teljesen bekajálta, hogy komolyan mondtam amit mondtam. – Hülye. – vigyorodtam el – Hozok… mindjárt jövök. – fordultam sarkon, és kimentem a bejáraton.

**

- Már megint EZ?! – háborodtam fel, miután ledobtam a pizzát a kávézóasztalra, és megláttam a pornót a tévében, amit Baekhyun úgy nézett, mint egy romantikus kalandfilmet.

- Hé, én ezt szakmai szemmel nézem – mondta, majd kivett egy szeletet a pizzásdobozból. – Nem csatlakozol?

- Kösz, de inkább én ezt kihagyom – vetettem még egy pillantást fintorogva a képernyőre. Nincs az az ISTEN miért én nekiálljak együtt pornót nézni Baekhyunnal egy kanapén, kettesben, egy lakásban!! – Talán ez is a… te filmed?

- Nem. Én csak melegpornóval foglalkozom – jelentette ki magabiztosan, szemrebbenés nélkül, én pedig már meg is bántam, hogy egyáltalán kezdeményeztem bármiféle beszélgetést erről. El is fordultam a képernyőtől.

- Na jó, ha ezt nézed tovább, én inkább elmegyek levegőzni, majd egyszer csak visszajövök, ha.. kipornóztad magad.

- Ne! – kapcsolta ki a tévét hirtelen, és felém fordult. Kérlelő szemekkel nézett rám. – Ne menj el. Nézhetünk mást is…

Kicsit meglepődtem, hogy így „megijedt” attól hogy esetleg elmegyek, de valahol jólesett, hogy ennyire szerette volna hogy maradjak. Kicsit elmosolyodtam, és visszafordultam hozzá, majd leültem mellé a kanapéra, és nagyot sóhajtottam.

- Hát, nincs más választásom, maradok… hiszen ha én nem vagyok itt, behugyálsz.

Baekhyun nagyra nyitotta a szemeit, és elvigyorodott, majd a vállamra csapott egyet, én pedig csak nevettem a bajszom alatt.

Csaknem az egész napot végigfilmeztük Baekhyunnal, és bár még egyszer-kétszer megpróbálkozott azzal, hogy hadd hagyjuk legalább egy kicsit a pornócsatornát, mert hogy elképesztő, micsoda bakikat vétenek a rendezőtársai, és érdemes megnézni, én azonnal kikaptam a kezéből a távkapcsolót, és átkapcsoltam az Animal-planetre, ahol cuki majmos műsor ment. Egyre inkább belejöttem Baekhyun vérének szívásába, és máris előrukkoltam azzal, ő melyikre hasonlíthat jobban. Nagyon viccesen nézett ki ahogyan puffogott. Ő is tudott egy-két frappáns kommentárt hozzáfűzni néha a filmekhez, amiken jót nevettem, és csodálkoztam is, mert nem gondoltam volna, hogy Baekhyunnak ilyen jó humora van. A legvégén már nem is figyeltünk a filmre, csak arra, miből lehet a legtöbb poént kihozni.

Miután segítettem neki kimenni a fürdéshez akárcsak tegnap, még meg akartunk nézni egy utolsó filmet, ami tényleg jónak ígérkezett, így azt igyekeztük csendben nézni. Azonban Baekhyun a „nagy napi fáradozások” következtében ismételten elaludt rajta.

Már későre járt, így arra gondoltam, most már én is elhúzom a csíkot.

Hazafelé menet valami furcsa volt. Már számtalanszor mentem haza ezen az útvonalon, azonban valami mégis más volt... és hamarosan rá is jöttem, hogy mi: jó kedvem volt.

Hosszú idő óta először most tudtam elmondani magamról azt, hogy jó a hangulatom.

 

12. rész

A halk tévés vetélkedő bámulása közben szépen elcsámcsogtuk a pizzánkat – bár nekem egyáltalán nem ízlett, de ha már beleharaptam, gondoltam megeszem.

- Tényleg segítesz? – szólalt meg Baekhyun teli szájjal, miután lerakta a kávézóasztalra a tányérját.

Sóhajtottam egyet.

- Mi mást tehetnék? Bűntudatom lenne, ha nem tenném, tudván azt hogy ezek szerint rajtam kívül nincs más aki megtenné… - Én is leraktam a tányéromat, és megtöröltem a számat. Kis szünet után félve megkérdeztem tőle:  - Tényleg… nincs senki?

- Segítesz fürdeni? – vágott közbe rögtön szavaim elhangzása után, és egyenesen a szemembe nézett. Olyan volt, mintha a kérdésemet nem is hallotta volna.

- Eh.. fürdeni? – szaladt fel a szemöldököm hirtelen. Hát persze, első kérése természetesen a fürdetés, nem pedig az, hogy egy pohár vizet hozzak neki, esetleg segítsem ki a mosdóba… nem, fürdessem meg!

- Igen, fürdeni. Egyedül elcsúsznék!

Bár végül is… logikus, hogy egyedül nem tudja megoldani ilyen lábbal…

De most komolyan FÜRDESSEM MEG?

A gondolatra azonnal megjelent előttem egy pucér BFPM arckifejezéses Baekhyun. Próbáltam leplezni belül elszörnyedő, visszataszított érzéseimet, de egy nagy nyelés után éreztem, hogy mégiscsak sikerül egy enyhe fintort vágnom. Ő továbbra is csak ugyanazon arckifejezéssel meredt rám – semmi zavartatás, vagy bármi, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérdeztem volna. Úgy festett, mint egy ártatlan kisgyerek.

Sóhajtottam egyet.

- Na jó, gyere, intézzük el… - mentem oda hozzá és átkaroltattam a nyakamat vele. Felsegítettem a kanapéról, majd lassan elkezdtünk bicegni a fürdő felé. Vészesen néztem a padlót és a lábainkat, nehogy elessünk, de bicebócás utunk közben valami eléggé elkezdett zavarni – méghozzá az, ahogy Baekhyun egy pillantást sem vetett a padlóra, hanem pár centire az arcomtól folyamatosan engem bámult.

- Te… azért jobb lenne ha te is a lábad elé néznél, nem csak én! – sandítottam oldalra, ő pedig csak jóllakott napközis mosollyal továbbra is vizslatta a profilom közeli látványát. Pont olyan arckifejezést vágott, mint amikor a pizzát hozom neki.

Sosem fogom megfejteni ezt az embert…

Lassan oda is értünk a nem túl messze lévő fürdő ajtajához, melyet kinyitottam. Ahogy betekintettem, úgy csillogott, mintha most sikálták volna ki minden szegletét Domestossal. Nem volt túl tágas, de volt fürdőkád és zuhanyfülke is.

- Na gyere… - léptem volna be a helyiségbe, de Baekhyun hirtelen megtorpant a küszöb előtt, és az ajtófélfának és az én vállamnak támaszkodva lecövekelt. – Mi az?

- El fogunk esni! – meredt a fürdő padlójára, és mutatóujjával rámutatott.

- Ne hülyéskedj már, az előbb még a lábad elé se néztél, most meg aggódsz hogy elesünk?! – néztem rá értetlenül.

Ez az ember a világ legnagyobb rejtélye, én mondom.

- Nem fogunk elesni, csak két lépés, és máris leülhetsz a WC tetejére. Gyere! – noszogattam volna, de ő felkiáltott, és a pólómba markolt, kétségbeesetten.

- Nem! Nézd, milyen fényes a padló!!

- Most akkor mégsem akarsz fürdeni?

- De! De… de akarok… - bólogatott sebesen, miközben a szemét le nem vette a fényes felületről. Annyira vicces volt, hogy így félt attól hogy elesik, de látszott rajta hogy mégis elszánt a rémültsége ellenére.

- Na, akkor gyere, lassan.

Próbáltam óvatosan húzni, mire ő ugrott egyet a jó lábával át a küszöbön. Éreztem ahogy a teste megfeszül, amint leérkezik, de mikor konstatálta hogy még nem került a padlóra, megkönnyebbült.

- Na, már csak egy lépés!

Megtettük azt is, és bár kicsit még messze volt a toalettől, ő távolról ráhuppant a tetejére, beteg lábát továbbra is nyújtva tartva.

Ő rögtön elkezdte lehúzni a pulóverjét és pólóját, mely alól előbukkant a felsőteste. Egy pillanatra megpihentettem a tekintetemet rajta, elnéztem milyen kis vézna, és milyen világos a bőre.

- Terítsd le szépen a mosógépre, nehogy összegyűrődjön. – nyújtotta felém a ruhadarabokat.

Bólintottam, és meg is tettem amire kért. Ezen kéréséből is beigazolódott, hogy, Baekhyun nagyon ügyel a rendre és a tisztaságra, mert az egész lakására jellemző volt.

Mikor visszafordultam hozzá, láttam, hogy küszköd a nadrágjával, a kinyújtott lábáról nem tudja lehúzni. Nem tudtam elnézni, úgyhogy leguggoltam és segítettem neki. Megfogtam a nadrág szárát, és elkezdtem lehúzni róla.

- Fürödj velem. – szólalt meg hirtelen, mire felnéztem rá.

- Ó, hogyisne! – álltam fel miután lekerült a nadrágja. Már majdnem elkezdte lehúzni a másikat is...

- AZT! – mutattam felé - …nem lehetne hogy, hogy is mondjam… magadon hagyod? – vakartam a fejem hátulját. Nem, nem igazán volt kedvem az ő pucér hátsóját bámulni!

Baekhyun vállat vont, és egy lábának segítségével felállt a WC tetejéről.

- Gondolom a kádba mész, ott le is tudsz ülni a zuhanyzáshoz – sarokkádja volt, szerencséjére.

Megint átkarolta a nyakamat és bicegve pár ugrással meg is érkeztünk a kád elé, amelynek a szélére leülve berakta a lábait, majd a sarok részére lepihent.

- Akkor… majd kiabálj, ha végeztél – mondtam, mire ő mosolyogva bólintott egyet, én pedig kimentem az ajtón.

Járkálni kezdtem a konyhában és a nappaliban, szemügyre véve a lakást még jobban. Megakadt a szemem azon a bizonyos DVD polcon, amiben becstelennél becstelenebb filmek sorakoztak szépen sorjában…

Jézus anyám, hogy lehet ilyeneket tartani így, szem előtt, hogy mindenki lássa?

Bár undorodtam tőle, mégis kíváncsi voltam rá, így lassan közeledtem felé, és közelebbről megvizsgáltam.

Fúj…

„Küzdjünk meg Feküdjünk le, mint férfi a férfival”

EZ A CÍM…

„Rendező: Byun Baekhyun”

EZ AZ Ő FILMJE!

Kikerekedett szemeimet végigfuttattam a többi filmen is, melyek között jó pár akadt, amelyek címe mellett szintén az ő neve állt.

- Jesszus! – motyogtam halkan, és gyorsan el is fordultam onnan, vissza a konyhába.

Hogy köthettem én itt ki, egy pornórendező házában, őt fürdetve, aki ráadásul rám van cuppanva? Chanyeol normális vagy te??!

Már megint elfogott rajtam a szörnyülködés, aztán a konyhában egy székre leülve ismét elkezdtem nézelődni. Megláttam azt a bizonyos ravatalt a száraz virágokkal, elégett mécsesekkel és a fekete keretes képpel, és előítéleteim azonnal megenyhültek.

Azért vagyok itt, mert ennek az embernek nincs senkije.

Vajon kik lehetnek ezek az emberek? A családja utolsó tagjai?

- ÁÁÁÁÁ!!!! – hallottam a fürdőből Baekhyun hangos kiáltását, mire azonnal felpattantam a székről. Már meg is jelentek a fejemben a képek Baekhyun betört koponyájáról a fürdőkádban fekve, ahogy elcsúszott, esetleg kiment térdéről, már jutott is eszembe a mentők száma, miközben odarohantam az ajtóhoz és hirtelen berontottam rajta.

- Mi az, mi történt???

Meglepetésemre Baekhyun sértetlenül ült a kád sarkán, ártatlan arckifejezéssel, és annyi különbség volt az előbbi emlékképeim és a mostani látkép között, hogy a pasas csurom vizes volt.

- Te mondtad, hogy kiabáljak, ha készen vagyok.

Homlokon csaptam magam.

Miért lepődök meg?

- Na jó, melyik a törülköződ? – fordultam az akasztó felé, ahol két színes frottír lógott.

- A kék.

Megmarkoltam a kéket, és odanyújtottam neki.

- Törülközz meg hamar, aztán kisegítelek.

Nemsokára már a konyha padlójára léptünk a fürdőből, Baekhyun vizes hajáról egy-két csepp a karomra hullott, bőréről férfi tusfürdő illata áradt. Nem vette fel a ruháit még, azt mondtam, majd a kanapén felveszi, úgy egyszerűbb lesz.

A konyha közepén megtorpant egy pillanatra, és oldalra fordította a fejét, egyenesen a ravatalra.

- A virágok.

- Nyugi, hozok neked új virágot – mondtam, és folytattam volna az utunkat, de ő továbbra is csak állt.

- Pirosat, és sárgát. És két mécsest, rózsaszínt, és fehéret. – mondta határozottan, tekintetét nem leemelve a képről.

- Meglesz. – bólintottam, majd kisvártatva ő is megindult, azonban arcán láttam, hogy hirtelen nagyon elszomorodott.

Odaértünk a kanapéhoz, ő pedig megkomolyodott arccal lehuppant arra. Szeméből eltűnt az a szokásos örömteli csillogás, inkább a semmibe meredt, üres tekintet foglalta el helyét.

- Mondd Baekhyun… ők kik azon a képen? – kérdeztem meg halkan, félve, de Baekhyun nem válaszolt. Megfogta a távkapcsolót, és eldőlt oldalra a kanapén, fejét könyökén támasztva, majd kapcsolgatni kezdte a tévét. Látszott, hogy céltalanul nyomkodja a gombot, és máshol jár az agya.

Nagyon fontos emberek lehettek a számára, ha ennyire nem beszél róla, és ilyen megrögzötten ragaszkodik azokhoz a tárgyakhoz.

Bementem a fürdőszobába, és kihoztam a ruháit.

- Tessék – tettem le a kanapé karfájára – öltözz fel ha szeretnél. Elmegyek virágért, rendben?

Továbbra sem szólt semmit, de láttam rajta, hogy hallja amit mondok.

Nem mondott soha egyetlen egy „köszönöm”-öt, vagy „kérlek”-et nekem, amióta segítek rajta. De nem is tudom… valamiért tőle nem is vártam el. Éreztem rajta, hogy mindentől függetlenül, hálás a maga módján.

A bolt épp majdnem bezárt, de még odaértem időben. Ugyanolyan virágokat kerestem, mint amilyet elejtett tegnap Baekhyun – és bingó, találtam is. A mécsesek szintén stimmeltek, így gondoltam, nem lehet probléma.

Mire visszaértem a lakáshoz, a tévében menő pornóra szegeződött a tekintetem, és majdnem kihullajtottam a kezemből a szerzeményeimet.

- NA DE BAEK- - kezdtem el hangosan, de mikor megláttam hogy elszundított a kanapén, befogtam a szám. Gyorsan kinyomtam a tévét, és még egyszer rápillantottam Baekhyunra.

Beteg lábát kinyújtva és a kanapéról lelógatva, hanyatt feküdt rajta, feje oldalra billent, szája pedig enyhén nyitva volt.

Enyhén elmosolyodtam, és picit megcsóváltam a fejemet.

Odaballagtam a ravatalhoz, és kiöntöttem a vázából a vizeket és a száraz virágokat, majd a mécseseket is kidobtam. Ugyanazon elrendezésben elhelyeztem az újakat, és meggyújtottam a gyertyákat.

Egy pillanatra távolabbról is megnéztem a berendezett bútort, majd halkan kiosontam az előszobába.

Már estére járt, így gondoltam nem zavarom tovább a trópusi pizza-mániást, és haza megyek. Óvatosan lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, és kiléptem rajta.

Majd holnap reggel visszajövök.

11. rész

- Jól van uram? Minden rendben? – kérdezgették az emberek Baekhyunt, miközben ő a földön feküdt a lépcső aljában. Azonnal odaszaladtam.

- Te meg mit csináltál?! Jól vagy? – Háttal volt nekem, enyhén meggörnyedve, a térdét fogta mindkét kezével. Megkerültem és leguggoltam hozzá. Arcán fájdalmas kifejezés volt. – Elestél? Fáj valamid?

- A… virágok…

Ránéztem a mellette heverő két szél virágra és a félig-meddig összetört mécsesekre.

- Most ne azokkal foglalkozz, azt mondd, fáj-e valamid!

- Azt hiszem… kiment a térdem… - ült feljebb, megfogott térdét megpróbálta megmozdítani, mire felszisszent, és újból a virágokra nézett.

- Fel tudsz állni? Segítek… - Átkaroltattam a nyakamon egyik kezét, mire nagy nehezen fel tudott állni, de csak az egyik lábával. – Próbálj meg ráállni a fájós lábadra.

– El kell vinnem a virágokat… - motyogta maga elé, és megpróbált ráállni a fájlalt térdére, de azonnal feljajdult, és majdnem újból összecsuklott. - Ez… ez nem megy…

- Gyere ülj le ide – ereszkedtem le vele a lépcsőhöz, és óvatosan leült, de továbbra is látszott rajta hogy nagyon szenved. – Én kihívom a mentőket.

- El kell vinnem… - kezdte újra, mire én már tárcsáztam is a számát a mentőknek.

Még szerencse hogy ilyen helyzetben azért általában tudtam mi a teendő. Kihívtam a mentőket, és amíg vártunk rájuk, meg próbáltuk megvizsgálni Baekhyun lábát.

- Nézzük meg – próbáltam felhúzni a farmerja szárát, de túl szűk volt. Azonban tisztán látszott, hogy a sípcsontja kezd bedagadni, és egy apró vérnyom is átütődött az anyagon. – A sípcsontodat is megütötted?

- Kérlek, a virágokat szedd fel nekem, el kell vinnem őket haza… nem szabad, hogy valaki rálépjen – mutatott a mutatóujjával a padlón fekvő növényekre, én pedig sóhajtottam egyet.

Most komolyan ez a legfontosabb számára?! 

Gyorsan felkapkodtam őket onnan, majd letettem mellé a lépcsőre.

– Tessék, itt vannak a virágaid. És most mondd, hol fáj.

- Igazából úgy érzem, nem csak a térdem, de a sípcsontom is nagyon fáj…

Egy hangyányit megnyomtam két ujjammal a duzzadt területet, mire ő ismét felszisszent. Arcomon fájdalmas fintor jelent meg, majd hallottam, hogy már jön is a mentő szirénázva felénk, majd megáll.

Baekhyunt rárakták egy hordágyra, és felrakták a mentőre. Igazából nem lett volna kötelességem, de elmentem vele… olyan gyámoltalan, kérlelő tekintettel méregetett engem miközben vitték lefelé a lépcsőn, hogy nem volt szívem egyedül hagyni, még ha az előbb perverz módon le is akart támadni a liftben.

Beültem vele a mentőbe, és pár percen belül meg is érkeztünk a kórházba, ahol rögtön meg is vizsgálták őt egy rendelőben. Elkérték az adatait, és levették a nadrágját. Az egész térde fel volt dagadva, a sípcsontja már szinte zöld volt a véraláfutástól, és szintén majdnem kétszeresére nőtt a mérete. Miután megnyomkodták neki a sérült területet, erősen felszisszent, és mikor egy picit is megmozgatták a térdét, rögtön feljajdult. Nagyon sajnáltam szegényt.

- Rendben, akkor most betolom önt a röntgenbe – szólalt meg a pufók, érzéketlen, öreg doktornő, majd a szemüvege megigazítása után lendületesen betolta Baekhyunt a röntgen feliratú ajtó mögé.

Hamarosan ki is jöttek, és meg is lett az eredmény.

- Hát, uram, nem szolgálhatok túl sok jó hírrel – nézte a számítógép képernyőjét, miközben sebesen kattintgatott az egérrel. – A sípcsontján hajszálrepedés van, ezért nem kell begipszelni, de a térdére mindenképpen rögzítőt rakunk. Ugyan nem szakadt el a térdszalagja, de olyan szinten megnyúlt, hogy bármennyi erőt fejt ki az ízületre, az ki fog menni. Semmilyen szinten nem léphet rá a lábára. Pihenjen, és csak végszükséglet esetén keljen fel az ágyból. Egy hétig csak pihengessen – aztán jöjjön vissza kontrollra, valószínű ezután már elkezdhet újra óvatosan járni rajta, de azt is csak segítséggel. Addig meg kérjen meg valakit, hogy támogassa önt, családtagot, barátot, bárkit.

Rápillantottam Baekhyunra. Vajon van aki segítsen neki?

Baekhyun enyhén lehajtotta a fejét, és csak komoly arccal meredt a rendelő tört fehér színű kövezetére.

- Vagy talán egyedül él? – kérdezte a doktornő, mire Baekhyun lassan bólintott egyet. - Nincs senki, akihez odaköltözhetne, vagy ráérne segíteni? Hozzátartozó, családtag, testvér, bárki, senki?

Baekhyun szinte láthatatlanul megrázta a fejét, és továbbra is csak a padlóra meredt.

Tényleg senkije sincsen…?                         

Ahogy elnéztem őt, rettenetesen elkezdtem sajnálni. Olyan arcát mutatta most, mint amilyet még sosem láttam eddig. Egy elgyengült, letört, tanácstalan ember ült azon az asztalon, és a tekintetében megláttam valamit… egy olyan érzést, ami valahonnét nagyon is ismerős volt számomra.

Ez a valami nem más volt, mint a magány érzése.

Rájöttem, hogy Baekhyun valójában egy magányos ember.

Abban az egy pillanatban kezdtem végleg elfelejteni azt a képet, ami eddig élt bennem róla egy őrült, perverz alakról. Még mindig nem tudtam róla szinte semmit, de talán kezdtem érteni, miért is olyan furcsa ő.

A doki sóhajtott egyet.

- Már pedig segítség nélkül nem fog tudni meglenni… - állt fel a géptől, és elvette a recepteket az asszisztenstől.

Kissé hezitálva, de nem bírtam tovább, így megszólaltam.

- Majd én segítek neki  – álltam fel a székemről, és félszemmel láttam hogy Baekhyun rám néz. – Bár dolgozok, de… ahogy lesz lehetőségem, segítek neki.

A doktornő is felém fordult.

- Na, akkor meg is van oldva a probléma – jött oda hozzám, és odanyomta a kezembe a recepteket. – Fájdalomcsillapító, és kenőcs. Váltsa ki.

Ránéztem Baekhyunra, akinek derűsebbé vált az arca. Halvány mosoly jelent meg rajta.

- Egy éjszakát tudjuk itt tartani esetleg, de többet nem. Holnap reggel haza fogjuk szállítani. – mondta neki a doktornő.

**

Elmentem a kórházból. Baekhyunt bent tartották arra az éjszakára, én pedig kiváltottam a gyógyszereit.

Hazafelé menet folyton ő járt a fejemben. Vajon ha ő nem találkozik velem soha, akkor ki vigyázott volna rá? Ki az akihez ő bármikor is odamehet, ha problémája van? Tényleg senkije sincs?

És még én gondoltam magam magányos embernek.

Én hajlandó voltam neki segíteni, hiszen ő is befogadott engem, mikor én voltam bajban. Oké,ez egy kicsit nagyobb volumenű segítségnek ígérkezik, mint az volt… de így sem fogok tudni teljes mértékben ott lenni számára, hiszen egész nap dolgozom.

Mit fog így csinálni nap közben, ha valamire szüksége lesz?

Mondhattam volna azt is magamban, hogy kit érdekel, hisz ő nekem még csak nem is barátom, vagy rokonom… de valamiért nagyon aggasztott az egész. Nem igazán ismertem Baekhyunt, de akkor is aggódtam, hogy mi lesz vele. Felelősnek éreztem magam érte, pedig egy cseppet sem kellett volna. Hisz nem fűz hozzá semmi, igaz?

De akkor mégis miért törődöm ennyire vele?

Talán azért, mert valamilyen szinten átérzem azt, amit érez. Mert tudom milyen rossz, ha az ember szembesül a magánnyal.

**

- Nincs másik motor – morogta oda a főnököm.

Mi van?

Pislogtam párat.

- Ezt meg hogy érti? Akkor mivel fogok-

- Semmivel, kiveszed a többi nap szabadságodat is, addig megpróbálok keríteni járgányt, ha nem lesz, akkor nem lesz.

Mi? Ki fog rúgni?

NEM, NEM, ÉS NEM!

- Úgy érti, akkor… akkor kirúg? – nyeltem egyet.

- Vagy viszed futva a pizzákat ötvennel.

Ez komolyan, egyszerűen fantasztikus.

Sóhajtottam egyet, és körbenéztem az étteremben.

- Akkor… most ezek szerint nincs munka.

- Nincs – bökte oda, és a pulthoz ment, majd megfogott egy pizzát, és a kezembe nyomta. – Tessék, ezt el tudod vinni gyalog is, öt perc, menj.

Ránéztem a dobozra. Byun Baekhyun, trópusi.

- Rendben – bólintottam egyet, és el is indultam. Furcsa volt, mert Baekhyun este szokott rendelni, de most még csak délelőtt volt. Biztosan hazaérkezett a kórházból.

Nemsokára oda is értem a házhoz, de most kivételesen nem csengettem. Csak kopogtattam egyet, és be is nyitottam a sötétzöld bejárati ajtón.

- Hahó… - szólaltam meg félénken, és az előszobából kiérve nézelődni kezdtem a nappali felé. Megláttam Baekhyun lábait kilógni a kanapéról, a tévében pedig valamilyen vetélkedő műsor ment, nagyon halkan.

Lehet hogy alszik?

Leraktam a pizzát a konyhaasztalra, és halkan lopakodni kezdtem a kanapé felé. Mikor megláttam Baekhyunt, láttam, hogy nem is alszik, csak fejét oldalra döntve bámulja a tévét a félhomályban.

- Minden rendben? – kérdeztem, és leültem a kanapé kellett található fotelba.

- A virágok.

- Mi?

- A virágok… ott hagytuk őket.

Jaa, hogy azok a virágok.

Rápillantottam a ravatalra az étkezőben. A két szál virág valóban el volt száradva a vázában, fejüket lógatva hajoltak ki az asztallapra.

Ez tényleg ennyire fontos?...

Sóhajtottam egyet.

- Majd veszek neked újból. Jó?

Baekhyun még csak rám se nézett, nem válaszolt. Csak bámulta tovább a tévéműsort, amiből nem is lehetett hallani semmit.

- Meghoztam a pizzádat – álltam fel az ülőalkalmatosságból – Kérsz? Már kihűlőfélben van.

Baekhyun bólintott egyet, majd odamentem a pizzás dobozhoz, és felhajtottam. Kerestem egy kést a fiókban, és cikkelyekre vágtam az ételt. Elővettem két tányért, és ráfektettem egy-egy szeletet.

- Most már én is megkóstolom, mit eszel ezen annyira – mondtam, miközben a két tállal a kezemben közeledtem vissza a nappaliba.

Leraktam a kávézóasztalra Baekhyun elé az egyik tányért, a másikat pedig a kezemben fogtam. Baekhyun felült a kanapén úgy, hogy a beteg lába folyamatosan nyújtva maradt, én pedig beleharaptam a pizzaszeletbe.

- Fúj… - rágtam meg a falatot fintorral az arcomon. – Minden nap ezt enni…

Baekhyun a kezébe fogta a saját szeletét.

- Miért segítesz? – kérdezte hirtelen, és rám nézett. Arca komoly volt.

Lenyeltem a falatot, és leraktam a tányért.

Magam sem tudom pontosan…

Akármennyire is fura alak, én úgy éreztem, segítenem kell neki. Valahogy mintha egyúttal magamon is segítenék.

- Mert… te is magányosnak tűnsz, akárcsak én.