6. rész

- Sziasztok – ültem le a többiekhez a korsó sörömmel a kezemben, ahogy azt minden csütörtök este szoktam.

- Szervusz! – köszönt Kai egy széles mosollyal, majd mikor az arcomra nézett, kicsit összeráncolta a szemöldökét. - Mi a baj Chanyeol? Olyan csapzottnak tűnsz.

Nem csodáltam, hogy látszott rajtam a megviseltség…

- Hm… semmi gáz, csak… fárasztó napom volt, ennyi az egész. – intéztem el ennyivel, és beleittam a sörömbe. Eszem ágába sem volt elmondani nekik a Baekhyunos sztorijaimat, mert azonnal a röhögés tárgya lettem volna.

- És miért sántítasz? – kérdezte Kris.

- Csak elestem a motorral.

- Uh, az nem szerencsés - húzta el a száját Kai - De ugye orvosnál voltál vele? Az ilyet nem szabad csak úgy elfuserálni, Chanyeol, bármi komoly baja lehet, amit talán te nem érzel, de bizony az még ott van! - már megint nekikezdett az okoskodásának Kai.

- Nyugi voltam vele orvosnál... – mondtam, majd eszembe jutott egy jó sztori, amivel elterelhetem a témát az én szerencsétlenkedésemről. - Ja! Ki nem találod, hogy ki fogadott az ügyeleten!

Kai kíváncsian várta a választ.

- Yunjin, a gimiből - vigyorodtam el a témán. - Azt hittem rosszul látok.

- És? Még mindig ugyanolyan bányarém? - kérdezte Kris.

- Amúgy, nem. Alig ismertem fel... egészen… csinos lett.

- Na, Chanyeol, akkor itt a ragyogó alkalmad, hogy meghódíts valakit végre! – karolt át Kai. – Majd jól megápol téged a kedves doktornő – vigyorgott rám perverz tekintettel, és kacsintott egyet.

- Ya! – szóltam rá, és lelöktem a kezét magamról. – Hagyj már, tuti hogy van már férje, meg minden.

- Honnan tudod? – kérdezte Kai. – Nem mindenki olyan szerencsés, mint mi Krissel. Nézd csak a te helyzetedet!

Kösz Kai, ez rohadt jól esik…

- Öh… na tényleg, Kris, megkérdezted már? – váltottam gyorsan témát ismét a sörömbe kortyolva.

- Ja.

- És? – hajolt közelebb felé az asztal fölött izgatott vigyorral az arcán Kai.

- Hát… azt mondta hogy hozzám jön. – közölte Kris élete egyik nagy mérföldkövét olyan érzéketlen, érzelemmentes arccal, hogy ennél unottabb nem is lehetett volna. Majdnem kitört belőlem a nevetés, alig hittem el, hogy így közli ezt velünk, amit más ugrándozva és boldogságtól majd felrobbanva szokott – de hát ez Kris.

- Király!!! Akkor ma tripla adagnyi sört iszunk! – állt fel az asztaltól Kai, és felmutatta a poharát a levegőbe, mi pedig koccintottunk vele.

Jól esett végre egy kicsit nem gondolni a saját gondjaimra, helyette inkább hallgattam más sikerélményeit – ha már nekem nincs egy se…

Hazafelé tényleg azon gondolkoztam, mi lesz az életemmel. Minden nap csak telik, telik, és nem történik semmi. Ötven évesen fogok ráeszmélni, hogy még mindig egy rohadt robogóval rovom az utcákat, és térek vissza a garzonlakásomba, a Knight Ridert ezredszerre végignézve? Aish…

Éjjel emiatt nemhogy rosszul aludtam, de szörnyűt is álmodtam. Az volt benne, hogy már öreg, vén papa vagyok, és bottal botorkálok ki a robogómhoz, amire alig tudok felszállni… szállítom a pizzákat a szokásos embereknek, akik meglepő módon ugyanolyanok voltak, mint most – csak én voltam vén.

Az öreg Wang most az egyszer adott borravalót, és olyan örömmel éltem meg, mint amikor egy apának gyereke születik. Simi néni simogatta az ősz hajamat, a főnököm pedig egy hatalmas, szarvakkal ellátott zombiszerű szörnyként jelent meg, aki továbbra is parancsolgatott, hangja pedig torz volt, akár csak a Knight Riderben Kit-nek.

És igen… Ő is ott volt. A franc egye meg, még ÁLMOMBAN is ott van! Én ezt nem hiszem el!

Azonban a legfurcsább az egészben az volt, hogy ő viszont öreg volt, akár csak én. Járókerettel jött ki elém a pizzáért, én pedig meglepő módon, NEM voltam vele undok és elutasító – sőt, jókedvűen mentem hozzá, és mosolyogva adtam neki az ételét. Persze a csók se maradt el, szokásos módon, azonban ami még furcsább volt, hogy egyáltalán nem ellenkeztem, hanem úgy csókoltam vissza, mintha körülbelül a feleségem lenne. JÉZUSOM!

Ezek után ébredtem fel az ébresztőórámra, hála az égnek – bár igazán csöröghetett volna sokkal előbb is, hogy az álmom utolsó pár percét ne is kelljen megálmodnom… Ránéztem a telefonra, és összeráncoltam a homlokomat. 5:00. Minek kelek én fel ilyenkor?

Ja! Röntgenre kell mennem…

**

Úgy látszik, csak egy sima zúzódás, és rándulás – nézte a szemüvege mögül a röntgen eredményeit Yunjin. - Azért fáj a hajlítása, mert megnyúltak az ízületi szalagok. Nyugi, még pár nap, és száz százalékra rendbe jön – mosolygott rám, és levette a szemüvegét. – Írok fel kenőcsöt, a gyorsabb gyógyulás érdekében. Ezek után nincs több dolgod vele.

- Khm… köszönöm. – üldögéltem a fehér terítős asztalon, és néztem, ahogyan a doktornőnek diktálja a receptet.

Eszembe jutott az a bugyutaság, amit Kai mondott a kocsmában. Yunjin rendesnek tűnt, és… áh, nem is tudom. Lehetséges, hogy tényleg… tényleg nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen, magányos farkas? Honnan tudhatnám?

- És..ő… mi a helyzet veled? Vannak gyerekeid?

Yunjin hirtelen rám kapta a tekintetét, és felvonta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy meglepte a kérdésem. Nem is tudom, miért kérdeztem ezt ilyen hirtelen… sosem tudtam végiggondolni azt amit mondani fogok, mielőtt kimondom. Utólag én is rájöttem, hogy kissé éles témaváltás volt a térdem betegségéről.

- Gyerekeim? – kérdezett vissza, majd nekidőlt az egyik pultnak, és elmosolyodott. – Nem, nincsenek, attól azért még elég messze vagyok. Egyenlőre még a potenciális apa sincs meg, nemhogy gyerek. – nézett a padlóra kis keserű mosollyal az arcán, majd derűsebb arccal ismét rám nézett. – Na, és neked?

- Én? Haha, örülök hogy egyáltalán magamat el tudom tartani! – nevettem el magamat, és utólag ismét megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, így gyorsan elkomorult az arcom, és másfelé néztem. Magamat fikázni egy nőnek, akivel lehet hogy még lehet is valami… ez az Park Chanyeol. Így kell nőzni.

- Oh. – nevette el magát ő is, és épp belekezdett volna egy másik mondatba, mikor kopogtattak a rendelő ajtaján a türelmetlen várakozók. – Ne haragudj, nagyon szívesen beszélgetnék veled Chanyeol, de sajnos várnak a páciensek. – mutatott az ajtó felé. – De ha gondolod… akkor máshol találkozhatunk, hogy nyugodtabban tudjunk beszélni. – nyújtotta oda a receptemet nekem, én pedig elvettem tőle, és bambán néztem rá.

Komolyan? Komolyan megtörténik ez? Egy nővel fogok találkozni, és beszélgetni? EZAZ!

- Oké! – vigyorodtam el, és leugrottam az asztalról. – Oké! – ismételtem el bugyután az előbb elhangzott szót ugyanazon a hangszínen. Hihetetlen, milyen összeszedetlenné tudtam válni, ha nőről volt szó…

Yunjin elnevette magát, és ráírta egy cetlire a számát.

- Tessék. Ha már tudod a beosztásod, meg hogy van időd, akkor… hívj fel.  – mondta, én pedig csak mosolyogva bólogattam rá, jó sokáig.

- Most pedig, ne haragudj, de be kellene engednem a másik beteget… - hívta fel a figyelmem arra, hogy mondjuk talán ki kéne húznom onnan végre.

- Oh, persze! – eszméltem fel, én pedig kimentem az ajtón, és még egy utolsót intettem neki. A tőle kapott cetliket erősen szorongatva a kezemben léptem ki az utcára, majd zsebre raktam őket, akár csak egy értékes kincses térképet.

Randizni fogok! Randizni!
Huh, de fura…

Igazából ha bele gondolok, elég gáz, hogy ő hívott el engem, és nem én őt. Valójában… nekem eszembe sem jutott volna hogy egyáltalán elhívjam.

Ez a baj velem. Mindenre, amit megtehetnék az életben, csak utólag nézek vissza, amikor már késő. Elszalasztok olyan dolgokat magam mellől, amelyek ott voltak a szemem előtt, de én észre sem vettem. Ezt utáltam magamban.

Természetesen aznap is rendelt kedves Baekhyununk egy trópusit, és igen, megkaptam a szokásos csókot is tőle a pénz és a borravaló mellé.

Őszintén? … Már nem lepett meg, és már nem is ellenkeztem. Teljesen hidegen hagyott már. Egyszerűen… egyszerűen úgy gondoltam, nem érdemes harcolni vele minden egyes este, mert már kezdek belefáradni, nincs mit tennem ellene. Így is úgy is kiharcolja magának, én pedig nem kerülhetem ki, hisz nem válthatok körzetet sem. Inkább kibírtam azt a két másodpercet lemerevedve, míg kielégíti rajtam a csókvágyát, elvettem tőle a pénzt, és húztam a fenébe.

Napokig ment ez így, és úgy látszott, hogy ettől a kis csóktól Baekhyun minden egyes napon ugyanolyan elképesztő boldogságban úszik. Már teljesen komolyan úgy gondoltam, hogy neki tényleg van valami problémája odafent. Tényleg, szerintem lehet hogy sérült, és ő nem tudja. Ép eszű ember nem műveli ezt, az fix…

Egyik este nem találtam a otthon robogóm kulcsát, és elkezdtem keresgélni. A kabátzsebembe benyúlva éreztem két kis cetlit, majd kihúztam belőle. Ezek voltak azok, amiket Yunjintól kaptam még a röntgenkor.

Az anyját, teljesen elfelejtettem!
Jézusom…

Baromarcú vagyok, igen. Ahogy visszakerültem a mókuskerékbe, ismét megszűnt létezni számomra a külvilág és egyéb tevékenységek… már Baekhyun is a mókuskerék részévé vált, és eszembe sem jutott mást csinálni a munkámon és az otthon döglésen kívül. Mintha meg se történt volna az orvosnál tett látogatásom…

Erről beszéltem. Mindent hagyok elmenni a fejem mellett.

Lehuppantam a kanapémra, és a cetliket fogtam a kezemben.

„PARK CHANYEOL! „– szóltam magamban saját magamra. – „Most fogod magad, és felhívod azt a nőt. Megfogod a telefont, betárcsázod számot, és elhívod randira.”

De tényleg. Mi tart vissza? Az hogy felálljak erről a kanapéról? Csak meg kell mozdítani a seggemet! Ha ezt most nem teszem meg, lehet hogy a leendő feleségem esélyét szalasztom el. Ki tudja?!

Összeráncoltam a szemöldökömet, és nagy elánnal álltam fel a szófáról. Olyan elhatározással kaptam fel a mobiltelefonom az asztalról, mintha a világot készültem volna megváltani.

Betárcsáztam, és megnyomtam a hívás gombot.

Jó sokáig csörgött, már azt hittem, fel sem veszi. Én hülye, legbelül még reménykedtem is, hogy nem veszi fel…

Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig, mindig az egyszerűbb utat választom. Mindig a kockázatmentes, biztonságos utat választom mindenben. Szánalmasnak tartottam magam emiatt.

- Halló? – szólt bele egy női hang a telefonba, mikor megugrottam filozofálásaim közepette. Na, eddig tartott a nagy határozottság…

- Öh? Ö… Yunjin? Chanyeol vagyok…

- Á, szia Chanyeol!

- Hát, csak… csak azért hívlak, mert… hát, tudod, amiről beszéltünk…

- Micsoda? – kérdezett vissza. Szegény, biztos nem tudta kivenni a bugyuta makogásomból, hogy mit akarok.

- Hát, hogy… hogy összefuthatnánk akkor esetleg valamikor, ha… ha van kedved. – Na. Egy épkézláb, normális mondat. Taps taps!

- Ja, persze! – szólt vissza derűsen. – Neked mikor lenne jó?

- Nekem sajnos minden nap elég sokáig tart a műszakom, így csak tíz után érek rá. De akár ma is jó.

- Ma tízkor? Hm… hát, kissé késő,de oké, akkor nekem sincs biztosan semmi dolgom. És, hová menjünk?

- Nem tudom. Mi van ilyenkor nyitva?

- Szerintem ilyenkor már maximum egy kocsmába tudnánk beülni, ha ez neked megfelel.

- Jó! Tudok is egy jó helyet, ahová járok. – Fasza. Most már azt is tudja, hogy kocsmatöltelék vagyok.

- Oké! – nevetett fel Yunjin. Eléggé mosolygós lánynak tűnt.

Egy pár másodperc erejéig kisebb csend lett a telefonban. Nem tudtam, még mit mondhatnék.

– Éss… akkor hogy találkozzunk? Mondjuk eljössz hozzám, és felveszel a lakásomnál? – próbált segíteni, hogy mit is kéne ilyenkor mondanom, amit minden normális férfit tudna, kivéve persze engem.

- Jaa! Ő… nincs kocsim. – nevettem zavartan, mire ő sóhajtott egy kisebbet.

Chanyeol, te idióta, legalább ezt ne cseszd el…

- Akkor találkozzunk ott helyben, mit szólsz? Melyik az a kocsma?

- A BeerLyuk. Ott van a városi fő park mellett közvetlenül.

- BeerLyuk… oké – nevetett a telefonba. – Akkor ott találkozunk tíz után kicsivel.

- Rendben! – mondtam a telefonba huszonnégy karátos vigyorral a képemen, és le is tettük a telefont.

Az egész napot valahogy más hangulatban csináltam meg, mint máskor. Úgy csináltam, mint akinek valami célja van, és valamit vár. Egyszerűen fenomenális érzés volt! A pizzákkal játszadoztam a kezemben, nagy mosollyal, kedvesen vártam minden vevőt, még az öreg Wangot is, aki persze természetes módon nem viszonozta a kedvességem, de már réges-rég nem érdekelt ez sem. Hiszen ma randizok, JUHHU!!

Az esti szokásos Baekhyunos rendelés általában már azt jelentette számomra, hogy vége a műszaknak. Még hozzá is jó kedvvel mentem, pedig tudtam, hogy megint le fog csókolni.

A csengetés után ismerős arca és melegítős alakja megjelent az ajtóban, és nagy vigyorgás után jött a szokásos csókja, amit fapofával vártam már végig.

Sóhajtva nyújtottam oda neki a pizzáját.

- Nem unod még a trópusi pizzát?

- Ha te hozod, nem lehet megunni. – mosolygott rám azzal a tipikus BFPM képpel az arcán - azaz a „Baekhyun féle perverz mosoly”-jal.

- …Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle egyik szemöldökömet felhúzva, bár már a mondat kiejtésekor tudtam, hogy hülyeség megkérdeznem, és úgysem fog rá mit mondani.

Úgy is lett, így csak megvontam a vállamat, és hirtelen eszembe jutott az esti programom, így el is mosolyodtam rögtön rajta. Sietni akartam.

- Ezer won lesz! – tartottam oda gyorsan a markomat.

Láttam rajta, hogy ő is észrevette a hangulatváltozásomat, és furcsán nézett rám, miután a kezembe nyomta a pénzt. De nem kérdezett rá, miért lettem hirtelen ilyen, a szokásos unott tuskó módból – mondjuk nem is lett volna alkalma rá, mert ahogy odaadta a pénzt, én szinte rohantam is a robogómhoz.

Az órámra néztem, miután a sisakomat felvettem. 22:20… upsz, kissé késni fogok. Vetettem egy pillantást Baekhyun házának ajtajára, mert a szemem sarkából valami furcsát vettem észre. Láttam, hogy még mindig az ajtóban áll, pedig máskor ilyenkorra már mindig vissza szokott menni a házba. Nem tudtam mire vélni hogy most kivételesen így figyel – bár az ő esetében semmit sem tartottam meglepőnek – majd apró vállvonással indultam hamar el a BeerLyukba.

- Eh, szia Yunjin! – mosolyogtam rá az asztalhoz érve ziláltan és kiizzadtan a sietségtől, ő pedig bár mosolygott, szúrós szemmel nézett rám.

- Ha a szállítmányokat is ilyen pontossággal viszed ki, sok kihűlt pizzád lehet – húzta fel az egyik szemöldökét, majd hátradőlt a székében.

Ránéztem az órámra. 22:30…

Kínos vigyorgást intéztem felé, és odahívtam a pincért.

- Én egy korsó sört kérek.

- Én egy Whiskyt– szólalt meg a lány, mire a szemöldököm felszaladt, és hirtelen ránéztem. – Mi az? Lazítani jöttünk, nem?

Ahogy egyre inkább fogyott az alkohol, úgy oldódott a hangulat. Neki nagyon megeredt a nyelve, leginkább ő sztorizott magáról mindenfélét, amit én készségesen és érdeklődve hallgattam. Néha kérdezett rólam is, én pedig amit tudtam, elmondtam a szánalmas kis életemből… felidéztünk pár gimnáziumi emléket is, amin jót nevettünk. Összességében jól éreztem magam vele, rendes lány volt, szimpatikus, és okos. Talán még úgy is éreztem, hogy hozzám… túl értékes lenne.

- Szeretnénk fizetni – szóltam a pincérnek, aki hozta is a pénztálcáját.

- Egyben lesz?

- Nem, külön-külön. 

- Tényleg? - szólt Yunjin kissé meglepődötten.

- Öhh, nekem csak a sajátomra volt elég a pénzem...

- Oké. – szólt Yunjin majd elkezdte előkotorni a saját pénztálcáját. A pincér kicsit furcsán nézett rám. Megint utólag vágott fejbe az, hogy mekkora tuskó vagyok, hogy nem én fizetek mindent… de most már késő.

Kifizettük a részünket, majd kimentünk a helységből.

- Frankó lesz ebben a sötétben egyedül hazasétálni… - mondta Yunjin a sötét utcára nézve célzásképpen, én pedig, HÁT PERSZE, hogy nem vettem a lapot.

- Ja, jobban is kivilágíthatnák ezeket az utcákat… - fűztem hozzá, miközben a robogómhoz mentem.

Yunjin csak álldogált, és engem nézett, miközben a sisakomat forgattam a kezemben, hogy a helyes irányba állítsam a fejemre való felhúzáshoz.

- Chanyeol! – szólt rám határozottan, én pedig ránéztem. – Mondd, nem vinnél haza, vagy legalább kísérnél haza? – Szinte követelőző hangsúllyal mondta, nekem pedig a fejembe vágódott, hogy mekkora egy idióta hülye vagyok, hogy nem jutott az eszembe.

HOGY lehetek ennyire szerencsétlen? HOGYAN?

Így az életben nem lesz senkim, az tuti.

- De, persze, persze! Hazaviszlek, gyere – mutattam a hátsó ülésemre, mire ő tüdejéből kifújva a levegőt ballagott határozott léptekkel a motorhoz. Miután és ráültem, ő mögém ült, és átkarolta vékonyka karjával a hasamat. Kissé zavarban éreztem magamat a közelségétől…

Felvettem a sisakomat, majd beindítottam a járgányt. Lassan ott is voltunk Yunjin lakásánál, ami meglepő módon nem is volt olyan messze a Baekhyunétól. Mikor elhaladtunk az ismerős ház mellett, csak úgy kíváncsiságból odapillantottam fél szemmel - szokásom volt ez, ha valahová mentem, és épp valamilyen ismerős háza mellett haladtam el. Baekhyunnál a villany még mindig égett a házban, annak ellenére hogy éjfél elmúlt. A csókos bagoly…

- Hát… kösz az estét, Chanyeol. – mondta Yunjin miután leszállt mögülem, én pedig szintén leszálltam, és levettem a sisakom, hogy jobban lássam őt.

- Nincs mit – mosolyogtam rá. Ő már ment is volna be a házba, mikor gyorsan utána szóltam. – Yunjin!

- Igen, Chanyeol? – fordult vissza hirtelen. Hosszú haja lágyan meglibbent a lendülettől, ami igazán attraktívnak hatott számomra.

- Öhm… tudod… ha van kedved, találkozhatnánk máskor is. – mondtam félénken. Végre valami, amit én kezdeményeztem, és nem ő…

Azonban a reakciója aggodalommal töltött el, mikor közelebb jött hozzám, és nem vágta rá rögtön, hogy persze. Csak nagyot sóhajtott, és arca szinte szánakozó maskarát öltött.

- Chanyeol. Te… te egy nagyon édes, aranyos srác vagy, tényleg. Jól éreztem magam veled, meg minden, semmi gond nincs veled. De… de tudod, neked még nagyon sokat kell tapasztalnod. Én egy komoly kapcsolatra vágyom már, és… remélem nem haragszol meg, ha azt mondom, hogy te még nem értél meg erre. Ismerkedj sokat, ismerj meg új lányokat, tapasztalj, élj! Hidd el, meg fogod találni azt, aki igazán hozzád való. – mosolyodott el, és végigsimított egyszer az arcomon, amin látszott, hogy mondatai hallatán egy világ tört bennem össze.

Ennyi. Szokásos módon EZT is elbaltáztam.

Nekem tényleg nem való senki a pizzákon kívül.