4. rész

 

Szerencsére a vasárnap szabadnap volt, így legalább ezen az egy napon úgy keltem fel, hogy nem volt bennem stressz. Az elmúlt két napban sok minden furcsaság történt, ahhoz képest, ami egyébként szokott velem a hétköznapokban történni… kellett idő, hogy feldolgozzam. Nem vagyok ehhez én hozzászokva… És még „jó”, hogy szombaton volt a balesetem, mert így tudtam pihentetni is a térdemet ezen a napon.

Délben kitápászkodtam az ágyból, és az ágy szélén ülve megnéztem a sebesülésemet. Ha mozgattam, fájt, de már koránt sem volt annyira bedagadva, mint tegnap – inkább még jobban belilult. Valójában annyira nem izgatott a dolog, gondoltam, hogy nem tört el, és Yunjin is megállapította, hogy nincs nagy baj. A röntgenre elmegyek majd, és kész. A főnökömet úgysem érdekelte volna, hogy mi van, ha a fél lábam leszakadt volna, akkor se.

Bicegve kicsoszogtam ki lomha testemmel a konyhába. Elhatároztam, hogy a mai napom programja az lesz, hogy előkészítek nyolc szendvicset – azaz kiveszem a mirelit szendvicseket a dobozból – odaülök a kanapéra, berakom a Knight Rider maraton dvd-met, és estig ott fogok feküdni, és nem csinálok… SEMMIT.

Programom gondolatán kellemesen elmosolyodtam, azonban mikor kinyitottam a hűtőt, arcomra fagyott a kifejezés.

Elfogyott a szendvicsem…

Kongott a hűtő. Úgy látszott, meg kellett hogy toldjam a Knight Rider maratonos programomat egy lenti bevásárlással.

Sóhajtottam egyet, majd átmentem a hálóba, hogy felvegyek valami utcára elviselhető göncöt, amit elsőre találok – ez jelen pillanatban egy fekete melegítőgatya és egy fehér póló volt – majd ezután felkaptam a cipőmet, és leszaladtam a környékbeli szupermarketbe.

Ásítozva mentem a sorok között, felkapva egy-egy sört a raklapokról, majd egyenesen a szendvicsek felé tartottam. Épp egy másik pasas válogatott köztük, pont olyat, amit én szoktam magamnak venni.

Vártam, hogy odébb menjen, de ő levert körül-belül öt darabot a polcról. Lehajoltam, és segítettem neki felvenni őket – bár ekkor eszméltem fel, hogy a térdem behajlítása még mindig nagyon fáj, de mindegy.

- Köszönöm, Chanyeol. – szólalt meg a férfi miután felegyenesedtünk, én pedig nagyra nyitottam szemeimet. A hang valahonnét ismerős volt, és legbelül éreztem, tudtam hogy ki lesz az – éppen ezért, nem is mertem felnézni az arcára, és csak továbbra is a kezeimben lévő szendvicsekre bámultam a tágra nyílt tekintetemmel. Nagyot nyeltem, és végül rászántam magam, hogy lassan felemeljem a fejemet.

Ő volt az.               

Mi a franc??! Talán most már követ is engem?? És már megint az a mosoly! Az a perverz, beteg mosoly! Jézusom…! Esküszöm, én elköltözöm innen a francba!

Hátráltam pár lépést, majd azonnal elhúztam onnan a csíkot, közben egy-két szendvicset elejtve, melyek ráhullottak a bolt sárgás csempézett padlójára.

A szívem hevesen dobogott, miközben bicegve kocogtam a pénztár felé. Hátra-hátra sandítottam, hátha követ engem, de szerencsére nem – csak válogatgatta tovább a szendvicseket.

A sor hatalmas volt, én pedig a legvégén voltam. Alig vártam, hogy végig érjen, és ne kelljen egy légtérben lennem ezzel a… ezzel a zakkanttal. Folyton azt néztem, hol jár épp, nehogy egyszer csak ide tévedjen… megijedtem, mikor elment a szendvicses polcoktól, és szem elől tévesztettem.

Jézusom, könyörgöm, könyörgöm kegyelmezz meg, és mondd, hogy nem ide tart…      

A helyzetet még jobban megnehezítette az, hogy az egész szupermarketben ez az egyetlenegy pénztár volt nyitva, és ha ő most beáll, akkor egyenesen mögém fog állni...

Idegesen nézelődtem körbe-körbe, lépdeltem ide-oda, rettenetesen türelmetlenné váltam. Már azon gondolkoztam, nem is veszek inkább semmit, és elmegyek minél előbb, de nem volt otthon semmi kaja, így muszáj volt valahonnan beszereznem.

Pár perc eltelt. A sor még mindig lassan haladt, én pedig még mindig nem láttam sehol a srácot.

Lehet, hogy mégse vesz semmit, és lelépett? Adná az isten…            

Talán egy hangyányit kezdtem megnyugodni, és jobbra-balra nézelődve próbáltam kideríteni, hogy miért megy ilyen lassan a sor a kasszánál. Valakinek a bankkártyájával volt a baj, így lehet hogy esély volt arra, hogy ez nem fog egyhamar, könnyen menni.

Nagyot sóhajtottam. Kezdtem szinte unatkozni, Baekhyunnak hála istennek nyoma se volt már öt perce. Bár izgultam még miatta, de már nem kerestem eszeveszetten.

Lehet hogy nyilvánosság előtt nem mer ilyeneket csinálni.       

Továbbra is a kasszánál ügyködő embereket bambultam. Egyszer csak végre valahára megindult a sor, és egészen gyorsan haladt. Már épp az én cuccaimat kezdte el leolvasni az eladó, én pedig elkezdtem kibontani a szatyromat, amikor…

- Ma nem is dolgozol? – duruzsolta valaki lágyan a fülembe, mire én hatalmasat ugrottam, és azonnal megfordultam. A szatyromat természetesen leejtettem, de mivel lassan esett, még el tudtam kapni gyorsan.

Egyenesen az őrült barátocskánk szemébe néztem, és hátrálni kezdtem.
- Hagyj… hagyj békén – mondtam félénken, és gyorsan kifizettem amit ki kellett, majd kifutottam a boltból.

Hazafelé direkt egy hosszabb fajta útvonalon jöttem, mint szoktam, nehogy véletlenül is kifigyelje, hogy hol lakok. Összeráncolt homlokkal baktattam végig a nyirkos úton, ami még nedves volt a reggeli esőtől.

Hát innentől kezdve nem lehet majd egy nyugodt napom sem? Ez  a sorsom? Hogy egy meleg, perverz, beteg állat üldözöttje legyek? Mivel érdemeltem én ezt ki? Ártottam én bárkinek is?

Már azon is gondolkoztam, hogy talán bejelentést kellene tennem, de nincs semmilyen bizonyítékom… a rendőrség leginkább kiröhögne, nem hogy segítene.

De akkor mégis mit tegyek?!