EXTRA! - 4. fejezet

Másnap a munkahelyemre menet egész végig a tegnap este történtek jártak a fejemben. Egyszerűen nem értettem Baekhyunt. Ezerféle gondolat cikázott bennem, hogy vajon miért csinálta ezt. Elment a kedve? Vagy valóban azt gondolta amit mondott? … Az egész nagyon fura volt.

Végig hajtottam a napot, mint mindig. Vacsorára szerettem volna kedveskedni egy kis hamburgerrel Baeknek, így bementem a konyhára Cassidyhez, aki nekem háttal sürgött forgott a mosogatónál. Elhatároztam azt is, hogy leállítom magam, és többé nem gondolok Úgy rá. Én Baeket szeretem, és kész! Miért gondolnék másra? Meg kell becsülnöm őt!

Szerintem észre sem vette Cassidy, hogy bementem. Zúgott a mosogató, így gondoltam kicsit hangosabban szólok neki, hogy hallja.

- Cassidy! –szóltam, de meglepetésemre ő egy hatalmasat ugrott, és elejtett egy üveg tálat, mely csörömpölő hangot adott ki a mosogatóba landolva. Valószínű eltörhetett, és erre a hangra még én is megijedtem. Rögtön megfordult nagy szemekkel, majd mikor meglátott, elmosolyodott, de a mellkasára tette kezét.

- Ah, Chanyeol, csak te vagy az?! Jézusom… de megijedtem – zilált.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak… - lépdeltem hozzá közelebb, és mondtam volna tovább amiért jöttem, de mikor a tekintetem a mellkasára siklott, elakadt a mondatom, és szemeim kikerekedtek. – Úr Isten, te vérzel!!

- Mi? Hol? – pislogott sűrűen Cassidy, majd ő is oda nézett, ahová meresztettem tekintetemet. A látványtól ő is megijedt: valószínű elvághatta a kezét eléggé csúnyán, mert az egész mellkasa és ruhája, valamint tenyere csupa vér volt. – Jézusom! – nézett fel, és tenyerét kitartotta, melyből csöpögött a vér. Ezután rám nézett, és láttam, hogy hirtelen elsápad. Rosszul lett a vértől.

Majdnem összeeshetett, mikor időben odaértem hozzá és megfogtam vállait.

- Nincs semmi baj, semmi baj – mondtam remegő hangon. Tudtam hogy ez súlyos, így azonnal kórházba kell vinnem őt! – Gyere, teszünk valamit erre hogy ne vérezzen annyira, és elmegyünk a kórházba – mondtam, majd leültettem egy székre. Ő csak lassan bólogatott, én pedig kerestem valami madzagot a konyhában, mellyel körbe kötöttem a kezét. A vágás valóban rettentő mély volt, pont a mutató és hüvelyk ujja közötti részt vágta el, teljesen.  Fogtam rengeteg szalvétát, amit rányomtam a tátongó sebre.

- Ezt így fogd oda – tettem oda másik erőtlen kezét - most gyere, megyünk – állítottam fel, és sietve kiindultam vele. Az egyik céges kocsiba ültettem, majd villám gyorsan beültem a sofőrülésre, beindítottam a motort, és a kórház felé hajtottam.

Út közben oda-odanéztem Cassidyre, megkérdeztem, jól van-e, de ő csak némán bólogatott. A szalvétája már teljesen átázott a vértől. Mondtam neki, hogy ne nézzen rá, különben csak rosszabbul lesz. Az én szívem is hevesen dobogott mellkasomban az ijedtségtől, de ettől függetlenül még én is meglepődtem magamon, hogy ilyen józanul – és egészen ésszerűen – tudtam cselekedni.

A kórházban azonnal a sürgősségire mentünk, ahol fogadták is Cassidyt. Nem is tellett olyan sok időbe, de friss kötéssel jött ki a rendelőből, apró mosollyal az arcán.

- Na? Rendben vagy? – kérdeztem, majd felálltam a helyemről.

- Igen, összevarrták… nagyon csúnya a seb – biggyesztette le ajkát – és fájt is, ahogy varrták. De túléltem – mosolyodott el újból.

- Ah… értem. És rosszul vagy még?

- Hát, már annyira nem, de nem érzem valami jól magam, az az igazság… de muszáj összeszednem magam, nem tudtam befejezni a rendrakást a konyhában – nézett aggodalmas képpel a földre.

- Figyelj, hagyd a francba, majd én lerendezem a főnökkel. Te csak pihenj, haza viszlek inkább. Úgysem tudnál már így mást csinálni – mondtam. Azta… komolyan magamtól jutott eszembe hogy haza viszem? Ez igen. Bár… hová máshová vinném?

- Komolyan? – nézett fel rám csillogó nagy kék szemekkel. – Jaj, Chanyeol… már így is túl sokat tettél értem a mai napon…

- Gyerünk, menjünk. Mondd hogy hol laksz – mondtam mosolyogva, miközben indultunk kifelé.

- Ráadásul nem is túl közel… szinte Szöul majdhogynem másik végén van – vizslatta a földet Cassidy.

- Ne foglalkozz vele, a lényeg hogy most pihenj, kit érdekel ha messze van. Ráadásul a cég pénze megy el a benzinre, nem az enyém – nevettem egy aprót, majd magamban újra gondoltam, hogy ez most elég bénán jöhetett le, mintha ha az én benzinemről lenne szó, nem vinném el. Azért mégiscsak hozom a formám…

- Na jó… igazad van, így már elfogadom. Köszi, Chanyeol – nézett rám ragyogó mosollyal, majd beszállt a kocsiba. Olyan aranyos… ah... miért?

Cassidy tényleg nem a szomszédban lakott, volt vagy húsz perc mire oda értünk, de tulajdonképp nem bántam, mert jól elbeszélgettünk. Bár inkább ő volt beszédesebb mint én, elhallgattam a történetét arról, hogy gyerek korában is milyen szerencsétlen sérülései voltak. Azt mondta, tényleg nem valami elővigyázatos ember, és hogy őt szinte kísértik az ilyen balszerencsétlenségek.

- Hahh… hát igen, van ilyen… én szerencsére nem nagyon törtem össze magam mikor gyerek voltam. Mostanában is csak a térdem zúzódott meg idén, mikor elestem a motorommal. Még szerencse, hogy csak ennyivel megúsztam – mondtam, és visszaidéztem magamban az élményt. Akkor is amiatt estem el, mert Baekhyuntól menekültem,  mikor még csak annyit gondoltam róla, hogy egy perverz. Mennyivel más a véleményem róla most…

Tényleg. Mennyi az idő? – gondoltam magamban, és hirtelen a műszerfalon lévő órára néztem. - Jézusom! 23:28!!! Baekhyun már biztosan aggódik, hogy miért kések ennyit!

Egy pillanatra félig előhúztam telefonomat zsebemből, és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom van. Sietnem kell!! Hogy nem jutott ez eddig eszembe?! Istenem, Chanyeol, te IDIÓTA!

- Itt kell befordulni balra, és a világos zöld ház lesz az – mutatott arra Cassidy, én pedig épp az utolsó pillanatban kapcsoltam, és kicsit hirtelen, de bekanyarodtam az utcába. Meg is álltunk a háznál.

Kiszálltam a kocsiból kicsit nyújtózni, és közben az utolsó pillanatban még az is eszembe jutott, hogy talán ki is nyithatnám neki az ajtót, mint a filmekben. Gyorsan odafutottam az ő oldalára, és bár ő már kinyitotta a kocsiajtót, én tártam ki előtte.

- Ahj Chanyeol… tényleg fogalmam sincs, hogy is hálálhatnám ezt meg neked – nézett a szemembe mosollyal az arcán. – Nagyon-nagyon köszönöm.

- Nincs mit – mosolyodtam el – jobbulást a kezednek.

- Figyelj… nincs kedved felugrani egy teára? Legalább ezzel hadd háláljam meg a segítségedet.

- Ah, ez igazán kedves, de nekem sietnem kell, elég késő van – utasítottam vissza azonnal, hiszen Baek az eszemben volt. Bár a szívem legmélyén természetesen elfogadtam volna a meghívást, de…

- Biztosan? Na, kérlek! Most már olyan késő van, hogy nem számít az az idő – kuncogott egyet. – Hová sietsz ennyire?

- Hát, tudod… csak… haza kell mennem – vakartam zavaromban a tarkóm hátulját, és nem tudtam értelmes kifogást gyártani ahelyett hogy elmondjam, a szeretett férfimhoz sietek haza.

- Ah… értem. – sütötte le csalódottan a szemét Cassidy, majd egy pár másodpercig mintha gondolkodott volna valamin, fogdosni kezdte a kötését, miközben pár lépéssel közelebb jött hozzám. – Akkor talán… jó, ha ezzel hálálom meg? – szólt halkan, és újból a szemembe nézett, majd teljesen váratlanul lábujjhegyre állt, a vállamra támaszkodott, és vastag ajkait az enyémhez érintette.