9. rész

(Bár kissé késve, de végre megcsináltam a fenti menüt, így van bevezető, szereplőlista és ajánlott ficik. ^^)

A Baekhyunnál töltött estém után a nap hátralévő részében egész végig a történteken járt az agyam. Be sem kapcsoltam a tévét, csak csendben ültem a kanapén, magam elé meredve.

Így utólag belegondolva, kissé illetlennek éreztem magamat vele szemben. Hiszen segített, én pedig nem csináltam mást, csak alig vártam, hogy végre eltűnhessek onnan… elrohantam, és nem is köszöntem meg neki igazán a tettét.

Baekhyun segített. Azt is megtehette volna, hogy becsukja az ajtaját, és nem hív be – de segített rajtam, és ha jobban belegondolok, nem is tudom, mi lett volna velem, ha akkor nem zökkent kissé ki a kiborulásomból. Nem tudom, mikor éreztem magamat utoljára ennyire válságos helyzetben lelkileg, mint ott, az esőben ázva… és eszem ágában sem volt odamenni a házába, mert számomra akkor még mindig csak egy perverz alak volt, aki rám volt akadva, és nem is tudtam másképp gondolni rá. Teljesen abban a hitben voltam, hogy letámad, megpróbál rám mászni, és egyéb abnormális, beteg dolgok. Ennek ellenére – még ha pornórendező is… - kellemesen csalódtam benne, mert nyomát sem láttam annak az elképzelt személynek, aki az én fejemben élt róla.

Felálltam a kanapéról, és beballagtam a fürdőbe, hogy magamra engedjek egy kis forró vizet, a sok fagyoskodás után. Nedves ruháimat a radiátorra terítettem, és beléptem a zuhanykabinba. Mikor megengedtem a meleg vizet, lecsuktam a szemeimet, és kiengedtem a gőzt, majd engedve, hogy a bőrömön végigcsurogjon a kellemes forróság, folytattam tovább a filozofálásomat.

Utáltam ezt a tulajdonságot magamban… jellemző hibám, hogy az embereket nagyon hamar elítélem valamilyennek úgy, hogy valójában még semmit sem tudok róluk.

Meglepett Baekhyun viselkedése az ott töltött idő alatt. Egyáltalán nem olyan embernek tűnt, akiről megfordulna a fejemben az, hogy esetleg az ajtóban állva boldog mosollyal az arcán csókolna szájon úgy, hogy azt sem tudja ki vagyok. Arról a Baekhyunról egy percig sem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedne. Valahogy úgy tűnt, mintha egy teljesen más ember ülne velem szemben, mint aki az ajtót nyitja, mikor a pizzát szállítom neki…

Persze így is kicsit furapóknak tűnt. Nem úgy viselkedett, mint egy átlag ember viselkedne egy ilyen helyzetben. Csak bámult rám, teljesen higgadt, nyugodt arccal… és nyomát sem láttam annak, hogy bármit is akarna tőlem, annak ellenére, hogy máskor amint meglát, gondolkodás nélkül rám veti magát.

Hogy lehet ez? Talán skizofrén, vagy mi?

Mégis hogyan viszonyuljak ezentúl hozzá?

Lehet hogy tényleg csak én túloztam bele kapcsolatban, és valójában tényleg semmi gond nincs vele. Bár, persze az mindenképpen furcsa, hogy a semmiből lecsókol, de akkor is. Én folyton túloztam az emberekkel kapcsolatban, és erre már nagyon sokszor ráfaragtam az életem során, és nagyon sok lehetőséget kihagytam azért, mert féltem, vagy elkönyveltem magamban olyan dolgokat, amik egyáltalán nem biztos hogy úgy voltak.

Lehet hogy ezért is vagyok még mindig egyedül?...

Esélyt kellene adnom az embereknek arra, hogy megismerjem őket. Hiszen most is bebizonyosodott Baekhyunnál, hogy koránt sem olyan, mint amilyennek elképzeltem őt elsőre. Ha nem ráncigál be a házába, akkor ezt meg sem tudom róla, és továbbra is csak egy beteg állatként lenne a fejemben az ő személye.

Lassan kiléptem a zuhanykabinból, és megtörölköztem. Sokkal jobban éreztem magamat ezután a zuhany után – fizikailag, de sajnos lelkileg még mindig ugyanolyan hulladéknak éreztem magam, mint eddig.

Beballagtam a hálószobába. Egy szál boxerben vetettem be magamat az ágyba, amiről eszembe jutott, hogy tegnap is, meg azelőtt, na meg azelőtt is ki akartam cserélni, de még mindig nem tettem meg. És természetesen most is azt gondoltam: már késő van, majd ráér holnap.

Egy utolsó lusta dög vagyok.

De mégis kinek erőlködjek? Minek? Ez járt a fejemben. Hiába tudtam róla, hogy mi a dolgom, mit kellene csinálnom, egyszerűen semmi inspirációm nem volt már arra sem, hogy egyáltalán az ágyneműt kicseréljem, vagy egy tányért elmossak a mosogatóban. Belefáradtam a pedálozásba, belefáradtam abba, hogy az életemmel semmi sem történik, annak ellenére hogy folyton erőlködöm.

Lekapcsoltam a villanyt, és nyakig begubóztam magamat a paplanomba. Szerettem ezt az érzést, mert mindig olyan illúziót keltett, mintha valaki átölelt volna engem.

Lecsuktam a pilláimat, és megpróbáltam elsüllyeszteni magamat az álmok mezején. Máskor mindig könnyedén sikerül elaludnom, de most a fáradtságom ellenére valahogy annyira zaklatott voltam, hogy képtelen voltam rá.

Elfogott a magány érzése, amely egyébként mindennapjaimat beövezte, de most mégis, abban a pillanatban jobban kezdett el zavarni, mint bármi más. Úgy éreztem, teljesen egymagam vagyok, és nincsen senkim az ég világon. Senkinek sem voltam igazán fontos.

Persze, ott volt Kai és Kris, de ők egyáltalán nem voltak olyan barátok, akikre azt mondtam volna, hogy számíthatok rájuk. Azon az egy csütörtökön kívül egy szót sem beszéltünk soha. Nem mertem volna őket felhívni, hogy „hé, haver, gond van.” Furcsán néztek volna rám, meglepődtek volna. Számukra ott a család, a legfontosabb, és én amúgy sem teregettem ki nekik a problémáimat.

Ott volt a saját családom vidéken, akik kidobtak… egy hónapban egyszer-kétszer elmentem hozzájuk, lecsesztek, hogy miért nincs végre előrelépés az életemben, példálóztak a nagyképű, két diplomás nővéremmel, aztán egy-két vicces beszólással és poénnal megpróbálták az egésznek a komolyságát elfuserálni, én pedig széles ál-vigyorral nevettem velük együtt.

 Ezekbe belegondolva még inkább magamra húztam a takarómat, csücskét nyakamhoz szorongatva. Általában nem voltam az a fajta, aki annyira könnyedén elgyengült volna a problémáitól. Általában a mókuskerék mindig életben tartott, de most éreztem, hogy kezdek elgyengülni. A pilláim között megjelentek meleg könnyeim, csukott szemhéjaimon keresztül lassan átszivárogva, és apró cseppekként lefolyva arcomon, melyeket magába szívott a fejem alatt lévő kispárnám.

Lassan felültem, és a zokogás eluralkodott rajtam.

A lelkem csak süllyedt, süllyedt a gödörben… és senki sem akadt, aki megfogta volna a kezem, és kihúzott volna belőle.

Depressziós lennék?...

A másnapi munkanapomon gyalog ballagtam be a főnökömhöz, és közöltem, hogy a motoromnak annyi, így vagy gyalog viszem ki a pizzákat és az összes kihűl, vagy pedig most ad valami járgányt. Hát, meg kell hogy mondjam, majdnem átváltozott az álmomban megjelent szarvas ördög szörny alakjára, annyira mérges volt.

Az volt a vicc, hogy máskor mindig árgus szemekkel figyeltem, mikor mit szól, folyamatosan rettegtem tőle, hogy kidob. De most olyan volt, mintha úrrá lett volna rajtam valamiféle nyugodtság, aminek eddig ilyen esetekben nyoma sem volt. Amióta kiakadtam ott az esőben ázva, olyan érzésem volt, mintha… megtört volna bennem valami. Azok a dolgok, amelyekkel eddig görcsösen foglalkoztam, most hirtelen egész egyszerűen hidegen hagytak. Nem lepett meg semmi, nem érdekelt semmi, talán még egy meteorit is ráeshetett volna a házamra, az sem érdekelt volna.

Hahh… ez lehet hogy tényleg a depresszió jele.

A főnököm azt mondta, hogy abból a néhány napnyi szabadságomból MOST fogom kivenni az egyiket, és ő holnapig szerez egy másik motort. Micsoda megoldás.

Bólogattam mint egy zombi, megvontam a vállam, és kisétáltam a pizzázó ajtaján.

Hazafelé ballagtam, de csak szép, komótos, csiga lassú tempóban. Még a szabadnapomnak sem tudtam örülni – hiszen mi a szent szart csináljak? Hű de jó, újra nézhetem a Knight Rider évadjait huszadszorra is! Remek.

Mikor hazaértem, belenéztem a postaládámba. Eszembe jutott, hogy már a legeslegszélén vagyok a fizetési határidőnek, így gondoltam, bemegyek a postára – illetve, nem is tehettem mást. Semmi kedvem nem volt hozzá, főleg nem úgy, hogy tömegközlekedéssel kellett eljutnom a városba, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább el fog telni valamivel a nap.

El is indultam a buszmegállóba, ahol egy ismerős alakot véltem felfedezni: igen, Baekhyun volt az.

Elég vicces, mert mostanában valahogy mindig összefúj minket a szél… bár ezen nem csodálkoztam, hiszen majdhogynem egy utcában laktunk.

Lehet hogy munkába megy … forgatni.

A gondolat megjelenésekor enyhe torz arckifejezés ült ki az arcomra, de igyekeztem elhessegetni magamból a megint leakadt Chanyeolt.

Nem! Emlékezz, nem ítélünk elsőre.

- Szervusz, Baekhyun – intettem felé mikor melléértem, ő pedig oldalra nézett, és lényem megláttán szélesen elmosolyodott.

- Szervusz, Chanyeol – köszönt, majd teljesen felém fordult, és közelebb kezdett lépdelni hozzám. Az arcán véltem felfedezni ismét a BFPM jeleit, így kissé megijedtem, hogy talán megint készül valamire, és az általam elképzelt „jé, Baekhyun teljesen normális” elképzelés meghiúsul. Nyeltem egyet, és mikor már perszonális aurámba kezdett vészesen belépni, hátráltam egy lépést. Ő nem állt meg, és egyszer csak hirtelen szélesre tárta a karjait, majd szorosan magához ölelt.

A szemöldököm az egekig szaladt, és hirtelen nem is tudtam mit csináljak. Baekhyun a mellkasomhoz nyomta a fejét, és talán mintha még enyhén ringatózni is elkezdett volna. Tehetetlenségemben sűrűen pislogva, szinte alig hozzáérve megveregettem a hátát, hogy ne legyen annyira kínos a szitu – főleg, hogy egy két ember még állt rajtunk kívül a buszmegállóban.

- Ookké, Baekhyun, én is örülök neked…

Egyszer csak hirtelen elengedett, mikor egy busz közeledett a megállóhoz, ami pont jó volt számomra, és úgy tűnt, Baekhyun is erre fog felszállni.

Még mindig zavarodott fejjel lépdeltem fel a busz lépcsőjén.

Most ez már megint mi volt?? Hát ember legyen a talpán aki kiigazodik ezen a fickón, komolyan…

Leültem egy ülésre, ő pedig mellém ült.

- Ezek szerint nem sikerült megjavítani a motorodat? – kérdezte.

Az előbb még agyon ölelget mint egy plüss mackót, most pedig cseveg velem, mint illedelmes idegen az idegennel. (Bár… inkább most már fél-ismerős.) Ilyen nincs.

- Hát, annak már lőttek. Így muszáj busszal közlekednem. – válaszoltam, mire ő csak bólintott egyet. – Na és… te ezzel szoktál menni… dolgozni?

- Most épp nem dolgozni megyek, hanem csak venni ezt-azt.

- Oh… értem. – bólintottam, majd ismét előrefelé néztem.

Félszemmel láttam, hogy elkezd kutakodni a táskájában, és egy könyvet vesz elő, amit elkezd olvasni.

Egy pillanatra odasandítottam, majd vissza az útra. Azonban mikor utólag dekódolta az agyam, mit látott abban a pillanatban, kikerekedett a szemem, és ismét a könyvre meredtem, amin mostmár tisztán láttam: egy pornókönyv, telis-tele olyan tartalommal, amikre nemhogy én, de biztos voltam benne, hogy többi utas sem volt kíváncsi. Most már értettem, hogy a mögöttünk ülő eddig be nem álló szájú öreg nyanyák hirtelen mitől lettek olyan csendesek.

EZ TÉNYLEG NEM NORMÁLIS… előveszi ezt a… ezt a… Gaahh! Komolyan, ilyen ember nincs!!

Most már szégyelltem, hogy vele beszélgettem az előbb. Azonnal elfordultam tőle a lehető legélesebben az ablak felé, és igyekeztem úgy csinálni, mint aki nem ismeri… bámultam kifelé, a mellettünk elsuhanó fákat nézve, egészen addig, míg meg nem érkeztünk a megállóhoz. Én felálltam, majd Baekhyun is végre elrakta azt a FÖRTELMET, és úgy látszott ő is ugyanott száll le, ahol én.

Mikor elindultam a bevásárlóközpont felé, ő is mellettem ballagott. Már megint olyan érzésem volt, mintha követett volna, de próbáltam ezt a paranoiás gondolatot elhessegetni magamban. Biztos csak erre van dolga neki is…

Bementem a főbejáraton, Baekhyun pedig szintén betért a hatalmas épületbe. Amióta leszálltunk a buszról, egy pillanatra sem nézett rám, tehát nem hiszem, hogy ő most úgy gondolja, mi most épp együtt megyünk valahová…

Én a postára igyekeztem, ami eléggé magasan volt, így úgy gondoltam, lifttel érdemesebb mennem, minthogy végigjárjam az összes szint mozgólépcsőjét. Már vártam, hogy Baekhyun mikor köszön el tőlem amikor én befordulok a lifthez, azonban ő is ugyanarra jött.

Talán… ő is postára megy.

Megnyomtam a lifthívó gombot, és hamarosan ki is nyílott az ajtó két kis csilingeléssel. Mindketten beléptünk rajta, én pedig nyomkodni kezdtem a lift gombjait. Az ajtó becsukódott, és lassan el is indult a lift.

Megfordultam, és a lift tükrében elkezdtem kicsit igazgatni a fizimiskámon, mikor hirtelen azt hittem, ott helyben kapok szívrohamot.

A lift hirtelen megállt, egy keveset süllyedt, majd érezhetően teljesen álló helyzetbe került. Az eddig világító lámpák elaludtak, és majdnem teljesen sötét lett.

8. rész

  

A hajamról és ruhámról csöpögött lefelé a víz a parkettára. Hirtelen azt se tudtam, mi van.

- Ülj le… hozok egy törülközőt. – mondta Baekhyun, miközben elhaladt mellettem, és bement a fürdőbe.

Annyira furcsa volt őt így látni, így hallani beszélni. Még sosem láttam őt ilyennek. Sőt, sosem láttam őt egyáltalán bármilyennek azon kívül az emberen kívül, akitől általában irtóztam, és kezdetben meg akartam szabadulni. Most pedig itt vagyok a házában, és szellemi összeomlásom közepette ő az, aki segíteni próbál… és teljesen normálisnak tűnik.

Én most komolyan itt vagyok? Baekhyunnál?

Bizonytalanul megfordultam, és elindultam a nappaliszerűségnek tűnő helyiségbe, ami egyből a hosszúkás előszobából nyílott. Amerikai stílusú lakás volt, a konyha és egyben étkező nyílott az előszobából, majd balra egy egészen tágas nappali volt.

Eléggé kényelmetlenül éreztem magam, de leültem egy székre az étkezőasztalnál, és nézelődni kezdtem a lakásban. Jobbra úgy látszott, van két szoba, és egy fürdő. Nem volt eget rengetően nagy ház, de egy embernek egyedül talán még sok is.

Azonban nem úgy tűnt, mintha más is lett volna a házban Baekhyunon kívül, mert a szobák ajtaja is tárva nyitva volt. Talán nincs itthon a párja-anyja-valakije? Vagy talán ő is egyedül él, akár csak én..?

A lakás egyébként egészen takaros volt, rendben volt tartva. Nem olyan volt, mint amilyennek egy őrült perverz lakását képzeltem… igényesnek hatott, legalábbis az enyémnél biztosan igényesebbnek. Volt pár szép szobanövény, a konyhában nem volt tele kajamaradékkal és mosogatni valóval, mint ahogyan nálam szokott lenni.

Bepillantottam a nappaliba is, ahol szintén rend volt. Egész nagy tévéje volt a kanapé előtt, mellette pedig sok-sok film egy DVD-s polcon. Azonban mikor a tekintetem erre a tárgyra tért, megakadt a szemem hirtelen egy feltűnően „XXX” feliratú filmen. Kicsit kikerekedtek a szemeim, de hát érthető, főleg ha mondjuk tényleg egyedül él, valahol le kell ezt is vezetni…

Azonban ahogyan végigvezettem a pillantásomat a polcon, azt vettem észre, hogy… CSAK ilyen jellegű filmek telítik meg azt, ráadásul az egyiken különösképpen virított a sok mindent sejtető címe: „Mascular Desires – homoerotic porn”.

ANYÁM….

Lehet hogy az ÖSSZES ilyen??

Akkor már érthető hogy miért csókolt le engem! JÉZUSOM! Ez tényleg egy BUZI! Pornógyűjtő!

Kissé kiakadtam, de döbbenetemet megszakította a vállamra terített törülköző Baekhyun jóvoltából.

- Tessék, ha kell, tudok hajszárítót is adni. – mondta miután elment mellettem, és a konyhapulthoz igyekezett. Én még mindig döbbenet alatt álltam, főleg, ahogyan elnéztem Baekhyun lényét.

Ő… Ő olyanokat néz…

- Kérsz teát? – kérdezte, miután kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, és előbányászott két bögrét. Csak pár másodperc múlva sikerült válaszolnom, miután sikerült nagy nehezen levennem a szememet arról a bizonyos filmről.

- Öhh… öhm, elfogadnám, köszönöm. – mondtam zavartan felé, és törülközés közben néztem, ahogyan nekem háttal szorgosan készíti az italokat.

Meglehetősen nyugodtnak tűnt, annak ellenére, milyen idiótán viselkedtem az előbb. Egy hülyének éreztem magam előtte. Egyáltalán nem is ismer, de ennek ellenére nem úgy viselkedik, mint aki egy idegent hívott be a házába. Más alap esetben már kérdezősködne, hogy mi a baj, mondd el, miért akadtál ki úgy mint egy elmebeteg… de ő csak hallgatott.

A törülközőmet leterítettem a székem karfájára, mikor egyszer csak megláttam közvetlenül az étkező asztal mellett, a hátam mögött egy kis szekrényt, amelyen kettő mécses égett, és egy kép foglalt rajta helyet, valamint egy kis váza, benne pár szál virággal. Úgy nézett ki, mint egy emlék ravatal.

A fekete keretes képen Baekhyun volt, őt átkarolta egy magasabb srác, mellette pedig egy aranyos kis nagymama állt. Mind a hárman boldog arccal néztek a kamerába, Baekhyun száján önfeledt vigyor ült. Szorosan karolták egymást.

…Lehet hogy valamelyikük meghalt?

A hátra fordult helyzetemből az zökkentett ki, mikor meghallottam a bögre koppanását az asztalon, ahogyan Baekhyun elém rakta. Gyorsan vissza is fordultam, nehogy észrevegye, mennyire bámulom a képet, ami lehet, hogy számára akár érzékeny pont.

Leült velem szemben, és belekortyolt a teájába. Egyenesen a szemembe nézett, teljesen higgadt arccal, én pedig alig álltam a folyamatos tekintetét. Mindig el-el pillantottam belőle.

Én is beleittam a teába, és most hogy itt ült velem szemben a „molesztálóm”, még kényelmetlenebbül éreztem magam. Alig vártam hogy végre elálljon az a rohadt eső…

Hogy megtörjem a már lassan percek óta beállt csendet, megpróbáltam vele beszélgetést kezdeményezni… ha már úgy alakult, hogy itt kell lennem.

- Éssőő… Te egyébként mivel foglalkozol, Baekhyun? – kérdeztem, és ismét belekortyoltam az italomba, ami végre kihűlt annyira, hogy rendesen tudjam inni. Az igazat megvallva tényleg nagyon jól esett ez a meleg tea a fagyoskodás után.

- Pornórendező vagyok.

Szavai hallatán majdnem kiköptem a teát, de hál istennek sikerült bent tartanom… ehelyett szépen sikerült félrenyeltem azt, és vadul elkezdtem köhécselni. Már a könnyem is kifolyt.

- HOGY… HOGY MI.. *köh* VAGY?!

- Pornórendező. – ismételte el halálosan nyugodtan, és megint kortyolt egyet, az én szemgolyóim pedig majdnem kiestek a helyükről.

- A… aha, értem… értem, pornórendező… - ismételtem én is, próbáltam álcázni a döbbenetemet, de sejtésem szerint ez nem igen sikerült – bár valószínű, hogy őt nem nagyon érdekelte az, hogy mit szólok hozzá, ha már ilyen lazán rávágta ezt az igencsak „átlagos” foglalkozást. A bögre mögé rejtőztem, és vadul elkezdtem lehúzni a teát.

MÉGHOGY NORMÁLIS… Normális! Hogy is gondoltam… ilyen foglalkozással nem csoda, hogy ilyen gátlástalanul lecsókol kénye-kedve szerint!

Az ital elfogyasztása után lecsaptam a bögrét az asztalra, és felálltam a székemről. Odaballagtam az ablakhoz, hogy kinézzek, milyen az idő. El akartam menni haza végre, el innen ennek a… pornórendezőnek a házából!

Nem szabad bedőlnöm, amilyen nyugodtnak látszik,ki tudja mit forral a fejében!!! Az ilyenek általában beteg fantáziával rendelkeznek…

- Azt hiszem, már el is állt egy kicsit, talán megyek is… - próbáltam áltatni magamat, de nyilvánvaló volt, hogy semmiképp sem ajánlatos kimennem, ugyanis…

- Én a helyedben nem tenném, mert jégeső van. – mondta Baekhyun.

… jégeső volt.

Reményvesztett képpel ültem vissza a székemre, és idegességemben az ujjaimat táncoltattam az asztalon.

- Ha gondolod – állt fel az asztaltól Baekhyun, a poharát fogva, és az enyémet is elvette. – addig amíg el nem áll, nézhetünk egy filmet.

- NEM! – vágtam azonnal rá a „film” szó hallatán – ha csak arra gondoltam hogy mi szemét van azon a „filmes” polcon!!

- Nem szeretsz filmet nézni? – fordult vissza felém miután berakta a mosogatógépébe a poharakat.

- Őő.. igen. Vagyis, nem, nem szeretek, igen, utálok filmet nézni…

- Hát jó – vonta meg a vállát, majd ismét leült elém, és MEGINT folyamatosan az arcomba nézett.

Ez rohadtul idegesítő… meddig kell még itt kibírnom?! Ilyen fura alakot, komolyan…

- Én azt hiszem hívok magamnak egy taxit. – jutott eszembe ez a remek ötlet. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam is egy számot. A cím bemondása után megkérdeztem, kb. mennyi idő mire megérkezik… imádkoztam, hogy hamar ideérjen.

- Öt perc és ott vagyok.

- Remek! – derült ki az arcom, és nagy megkönnyebbülés fogott el. A telefonletétele után kicsit oldottabb hangulatban voltam, és gondoltam, amíg még várok, megpróbálom a kínos csendet szolid beszélgetéssel eltölteni, még ha egy pornórendezővel zajlik is...

- És… te… egyedül élsz?

- Igen.

- Értem. – bólogattam, és ismét egy perc csend következett. Próbáltam kutatni valami téma után, amit felhozhatnék…

- Egyébként… nem unod még a trópusi pizzát? Mindig csak azt rendelsz.

Baekhyun elmosolyodott, és enyhén megrázta a fejét.

- Nem. A trópusi a kedvencünk.

„Kedvencünk?”

Tehát mégis lakik vele valaki? De hát az előbb mondta…

Biztos csak félrebeszélt véletlenül.

Hamarosan megcsörgetett a taxis, hogy a ház előtt van. Boldogan pattantam fel a székről, és felhúztam a víztől tocsogó sportcipőmet. Baekhyun kikísért az előszobába, és megállt az ajtóban, onnan nézve az öltözködésemet.

- Köszönöm a teát, Baekhyun – biccentettem felé – és gondolom a szokásos trópusi rendelésnél ismét találkozunk.

Nem szólt semmit, csak szélesen mosolygott, és kinyitotta nekem az ajtót, én pedig egy intés után kirohantam az udvarra, egyenesen a taxihoz.

***
[Kedves Olvasók! Köszönöm szépen a rendszeres olvasást, a statisztika mutatja, mennyien jöttök a blogra, és nagy örömmel tölt el, hogy egy résznél van, hogy csaknem 200 oldalmegjelenítést mutat. Szeretném ha senki nem félne véleményt írni és szavazni a bejegyzés alatt, mert minél több a visszajelzés, annál nagyobb örömmel - és hamarabb - hozom a következő részt.  Köszönöm! ^^]

7. rész

Amilyen jó kedvvel csináltam végig az előző napot, olyan szar kedvvel indultam neki a mainak. A tegnapi kudarcomtól nemhogy a munkához, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy egyáltalán felüljek az ágyban, miután kinyitottam a szememet az ébresztőórára. Egy semmirekellőnek éreztem magam… nem, nem is, inkább… egy senkinek-kellőnek.

Persze a mókuskerék forgott tovább. Napomat bearanyozta még az, hogy a robogóm szarakodni kezdett út közben, mikor a pirosnál álltam, párszor még le is állt. Emellé társult a „gyönyörű”, borús, esős időjárás, amitől még úgy szimplán is elmegy az életkedve az embernek, nemhogy annyi szarral a hátán, mint ami nekem van.

Igazából nem volt semmilyen komoly problémám, semmilyen stressz forrásom, amin aggódnom kellene. Volt munkám, volt egy rendszerem, megéltem a fizetésemből, voltak – még ha csak kettő is – barátaim… ha belegondoltam, panaszra nem volt okom. Mégis, úgy éreztem, hogy valami kezd engem beövezni, és felemészteni… Leginkább úgy éreztem senkinek sem kellek az égvilágon, és nem is fogok.

Estefelé, Baekhyun rendelését felvéve eszembe jutott valami, amin keservesen felkacagtam magamban.

Haha, még hogy nincs olyan ember, akinek kellenék. El is felejtettem! Hisz van egy perverz őrült akinek kellek, mit is panaszkodom én itt?!

Nagy sóhajjal indultam el a trópusiakkal a kezemben, és örültem, hogy végre vége a napnak, és mehetek haza.

Azonban a nap vége felé már nagyon kezdett elegem lenni a motoromból. A pizzák felét kihűlve vittem ki miatta, és mikor Baekhyun házánál még csak leállítanom sem kellett, hanem magától megállt, miután leszálltam róla, egy nagyot belerúgtam dühömben. Elegem volt mindenből, haza akartam menni, és elaludni, hogy legalább addig, míg alszom, nyugodtan legyek.

Türelmetlenül nyomkodtam a csengőt, mivel majd megfagytam odakint. Bár az eső elállt, hirtelen hatalmas szél kerekedett. Az máskor tündökölő csillagoknak nyoma sem volt, az égbolt helyette nyomasztó, feketés-szürkés ruhát öltött, és immár egy-két villám is megvillant a messzeségben, melynek hamarosan elérkezett a hangja is, hatalmas dörrenéssel.

Nyisd már ki, vagy itt hagyom a pizzákat a francba…

Megint abban a pillanatban jött, mikor azt hittem, nem jelenik meg. Miután kinyitotta az ajtót, széles vigyor ült ki arcára, és a szokásos puszika is megtörtént.

- Na, gyerünk, fogd a pizzád, mert nem akarok ebben az időben itt álldogálni! – nyújtottam felé gyorsan, miközben még jobban feltámadt a szél. Baekhyun a zsebében kotort, de nem talált semmit.

- Azt hiszem bent hagytam a pénzt a pénztárcámban….

- Akkor siess gyorsan! – mondtam neki határozottan, ő pedig bólintott egyet, és besietett a lakásba.

Nagyot sóhajtottam, és kezeimmel átöleltem saját magamat, hogy ne fázzak annyira. Dörzsölni kezdtem a karjaimat, és hátra néztem az utcára.

A fák lombjai vadul táncolni kezdtek, és hallatszott, hogy valahol le is tört egy nagyobb ág. A villámlások és dörgések egyre sűrűbbek lettek, majd egyről a kettőre eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna.

Egyre türelmetlenebb kezdtem lenni. A motorom már teljesen elázott…

- Baekhyun!! – ordítottam be az ajtón. – Gyere már az istenit…

Hamarosan hallottam a dübörgő zoknis lépteket, és ismét megjelent az imént szólított.

- Ezer won lesz. – mondtam a tenyeremet kinyújtva, majd szavaim után közvetlenül egy akkora dörgés csapott le ránk, amelyre mindketten megugrottunk.

- Hű. - nézett fel az égre a szemöldökét ráncolva. - Mondd… nem akarsz inkább itt maradni, amíg le nem csitul az idő? – nyújtotta felém a pénzt, én pedig sietve kikaptam a kezéből, és zsebre vágtam.

Marad a halál… a végén még megerőszakol, baszki…

- Kösz, de… inkább gyorsan hazamegyek. – mondtam neki, és azonnal hátat fordítottam, mire éreztem, hogy megfogja a karomat. Én visszafordultam hozzá.

- Kérlek. – mondta, miközben kérlelő tekintettel nézett fel rám.

Az igazság szerint egy pillanatra talán megfordult a fejemben, hogy maradok. De azonnal ki is töröltem a gondolatot… nem kockáztathatok, ki tudja, milyen alak egy ilyen? Már így is elérte, hogy minden rendelésemkor megcsókoljon, a következő lépés hogy behívogat. Nem dőlhettem be.

Lenéztem. A zoknija már csurom víz volt, de ő mit sem törődve fogta továbbra is a karomat, arcomat fürkészve szemeivel.

- Menj be, mert fel fogsz fázni. Szép estét. – bólintottam egyet, és finoman kivettem a karomat fogásából, majd végig kezdtem sietni Baekhyun udvarának rövidke ösvényén, ami már szinte tóként funkcionált a leesett csapadékmennyiségtől. Kocogásom közben nagyot placcsant a pocsolya a lábaim alatt, a szél pedig még erősebbnek hatott, hogy a terasz nem védett meg. A sapka azon nyomban lerepült a fejemről, jó messzire… Kit érdekel, úgyis céges volt.

Mikor odaértem hűséges robogómhoz, eszembe jutott, hogy nem szuperelt ma valami jól, főleg, hogy idefele konkrétan lefulladt, amint ideértem.

Könyörgöm, könyörgöm, indulj be…

Mindennél jobban akartam, hogy felbőgjön azon a "jó" kis hangján, amitől alap esetben sokszor már fáj a fejem a nap végére.

Én csak fordítgattam a kulcsot, fordítgattam, de a nyökögésen kívül semmi mást nem hallatott szegényke. Tanácstalanul álltam előtte, fejemen éreztem a hatalmas cseppek kopogását, az arcomon patakzott az esővíz – még a szemem is alig tudtam nyitva tartani.

Hogy az a rohadt..!!!!!

Hatalmasat káromkodtam magamban, és dühömben ismét belerúgtam a tragacsba, ami még inkább garantálta, hogy én innen ezzel ma nem megyek sehová: ugyanis leszakadt a kipufogó.

Kibuktam.

- NAGYON jó! ROHADTUL jó! – tártam szét a kezeimet a motorral szemben, és kínomban elnevettem magam. Felnéztem az égre, és járkálni kezdtem a járgány körül, miközben hatalmas keserves vigyor húzódott a képemre. – Gyerünk, Istenem!! Verj még valahogyan!! Esetleg csapjon belém a villám, az még kegyes is lenne tőled!! Legalább megszűnne létezni a világon ez a szemét, haszontalan, lúzer!!! Igen, nem vagyok más, mint Park LÚZER Chanyeol!!! – torkom szakadtából üvöltöttem az ég felé, a bennem rejlő feszültséget teljesen kieresztve magamból. Egy-két esernyővel szaladó járókelő meg is bámult. – IGEN! Nézzétek ezt a lúzert, ugye milyen szép?? – ordítottam utánuk, majd a motoromra néztem, és ismét megindultam felé. Megfogtam, és teljes erőből eldöntöttem, mire az nagy placcsanással kifeküdt a folyószerű úton.

Járkálásom közben mikor Baekhyun bejárata felé fordultam, nagy meglepődésemre láttam, hogy épp felém baktat végig határozott léptekkel a tószerű kertjében, zokniban, elszánt, komoly arckifejezéssel.

Kinyitotta a kapuját, én pedig csak kikerekedett szemekkel néztem, mit csinál. Egyre közeledett felém, és mikor odaért hozzám, erősen megragadta a karomat, majd elkezdett a háza felé ráncigálni.

- Te meg mi a szart csinálsz?! Te is be akarod valamivel aranyozni még a napomat?! Ha valakire, akkor RÁD most biztosan nincs szükségem, Baekhyun!!   – kiabáltam ingerülten felé, miközben próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nagyon erős volt. Egyre közelebb és közelebb kerültünk a teraszához. Én már kezdtem elfáradni az ellenkezésben, neki pedig egyre könnyebb dolga volt. Határozott mozdulattal betuszkolt az ajtaján, becsukta, én pedig majdnem elestem a parkettán.

Zilálva pislogtam rá, ő pedig kitörölte a vízcseppeket és tincseket a szeméből, majd nagy sóhaj után szigorú tekintettel rám nézett.

- Segíteni próbálok, te idióta.

6. rész

- Sziasztok – ültem le a többiekhez a korsó sörömmel a kezemben, ahogy azt minden csütörtök este szoktam.

- Szervusz! – köszönt Kai egy széles mosollyal, majd mikor az arcomra nézett, kicsit összeráncolta a szemöldökét. - Mi a baj Chanyeol? Olyan csapzottnak tűnsz.

Nem csodáltam, hogy látszott rajtam a megviseltség…

- Hm… semmi gáz, csak… fárasztó napom volt, ennyi az egész. – intéztem el ennyivel, és beleittam a sörömbe. Eszem ágába sem volt elmondani nekik a Baekhyunos sztorijaimat, mert azonnal a röhögés tárgya lettem volna.

- És miért sántítasz? – kérdezte Kris.

- Csak elestem a motorral.

- Uh, az nem szerencsés - húzta el a száját Kai - De ugye orvosnál voltál vele? Az ilyet nem szabad csak úgy elfuserálni, Chanyeol, bármi komoly baja lehet, amit talán te nem érzel, de bizony az még ott van! - már megint nekikezdett az okoskodásának Kai.

- Nyugi voltam vele orvosnál... – mondtam, majd eszembe jutott egy jó sztori, amivel elterelhetem a témát az én szerencsétlenkedésemről. - Ja! Ki nem találod, hogy ki fogadott az ügyeleten!

Kai kíváncsian várta a választ.

- Yunjin, a gimiből - vigyorodtam el a témán. - Azt hittem rosszul látok.

- És? Még mindig ugyanolyan bányarém? - kérdezte Kris.

- Amúgy, nem. Alig ismertem fel... egészen… csinos lett.

- Na, Chanyeol, akkor itt a ragyogó alkalmad, hogy meghódíts valakit végre! – karolt át Kai. – Majd jól megápol téged a kedves doktornő – vigyorgott rám perverz tekintettel, és kacsintott egyet.

- Ya! – szóltam rá, és lelöktem a kezét magamról. – Hagyj már, tuti hogy van már férje, meg minden.

- Honnan tudod? – kérdezte Kai. – Nem mindenki olyan szerencsés, mint mi Krissel. Nézd csak a te helyzetedet!

Kösz Kai, ez rohadt jól esik…

- Öh… na tényleg, Kris, megkérdezted már? – váltottam gyorsan témát ismét a sörömbe kortyolva.

- Ja.

- És? – hajolt közelebb felé az asztal fölött izgatott vigyorral az arcán Kai.

- Hát… azt mondta hogy hozzám jön. – közölte Kris élete egyik nagy mérföldkövét olyan érzéketlen, érzelemmentes arccal, hogy ennél unottabb nem is lehetett volna. Majdnem kitört belőlem a nevetés, alig hittem el, hogy így közli ezt velünk, amit más ugrándozva és boldogságtól majd felrobbanva szokott – de hát ez Kris.

- Király!!! Akkor ma tripla adagnyi sört iszunk! – állt fel az asztaltól Kai, és felmutatta a poharát a levegőbe, mi pedig koccintottunk vele.

Jól esett végre egy kicsit nem gondolni a saját gondjaimra, helyette inkább hallgattam más sikerélményeit – ha már nekem nincs egy se…

Hazafelé tényleg azon gondolkoztam, mi lesz az életemmel. Minden nap csak telik, telik, és nem történik semmi. Ötven évesen fogok ráeszmélni, hogy még mindig egy rohadt robogóval rovom az utcákat, és térek vissza a garzonlakásomba, a Knight Ridert ezredszerre végignézve? Aish…

Éjjel emiatt nemhogy rosszul aludtam, de szörnyűt is álmodtam. Az volt benne, hogy már öreg, vén papa vagyok, és bottal botorkálok ki a robogómhoz, amire alig tudok felszállni… szállítom a pizzákat a szokásos embereknek, akik meglepő módon ugyanolyanok voltak, mint most – csak én voltam vén.

Az öreg Wang most az egyszer adott borravalót, és olyan örömmel éltem meg, mint amikor egy apának gyereke születik. Simi néni simogatta az ősz hajamat, a főnököm pedig egy hatalmas, szarvakkal ellátott zombiszerű szörnyként jelent meg, aki továbbra is parancsolgatott, hangja pedig torz volt, akár csak a Knight Riderben Kit-nek.

És igen… Ő is ott volt. A franc egye meg, még ÁLMOMBAN is ott van! Én ezt nem hiszem el!

Azonban a legfurcsább az egészben az volt, hogy ő viszont öreg volt, akár csak én. Járókerettel jött ki elém a pizzáért, én pedig meglepő módon, NEM voltam vele undok és elutasító – sőt, jókedvűen mentem hozzá, és mosolyogva adtam neki az ételét. Persze a csók se maradt el, szokásos módon, azonban ami még furcsább volt, hogy egyáltalán nem ellenkeztem, hanem úgy csókoltam vissza, mintha körülbelül a feleségem lenne. JÉZUSOM!

Ezek után ébredtem fel az ébresztőórámra, hála az égnek – bár igazán csöröghetett volna sokkal előbb is, hogy az álmom utolsó pár percét ne is kelljen megálmodnom… Ránéztem a telefonra, és összeráncoltam a homlokomat. 5:00. Minek kelek én fel ilyenkor?

Ja! Röntgenre kell mennem…

**

Úgy látszik, csak egy sima zúzódás, és rándulás – nézte a szemüvege mögül a röntgen eredményeit Yunjin. - Azért fáj a hajlítása, mert megnyúltak az ízületi szalagok. Nyugi, még pár nap, és száz százalékra rendbe jön – mosolygott rám, és levette a szemüvegét. – Írok fel kenőcsöt, a gyorsabb gyógyulás érdekében. Ezek után nincs több dolgod vele.

- Khm… köszönöm. – üldögéltem a fehér terítős asztalon, és néztem, ahogyan a doktornőnek diktálja a receptet.

Eszembe jutott az a bugyutaság, amit Kai mondott a kocsmában. Yunjin rendesnek tűnt, és… áh, nem is tudom. Lehetséges, hogy tényleg… tényleg nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen, magányos farkas? Honnan tudhatnám?

- És..ő… mi a helyzet veled? Vannak gyerekeid?

Yunjin hirtelen rám kapta a tekintetét, és felvonta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy meglepte a kérdésem. Nem is tudom, miért kérdeztem ezt ilyen hirtelen… sosem tudtam végiggondolni azt amit mondani fogok, mielőtt kimondom. Utólag én is rájöttem, hogy kissé éles témaváltás volt a térdem betegségéről.

- Gyerekeim? – kérdezett vissza, majd nekidőlt az egyik pultnak, és elmosolyodott. – Nem, nincsenek, attól azért még elég messze vagyok. Egyenlőre még a potenciális apa sincs meg, nemhogy gyerek. – nézett a padlóra kis keserű mosollyal az arcán, majd derűsebb arccal ismét rám nézett. – Na, és neked?

- Én? Haha, örülök hogy egyáltalán magamat el tudom tartani! – nevettem el magamat, és utólag ismét megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, így gyorsan elkomorult az arcom, és másfelé néztem. Magamat fikázni egy nőnek, akivel lehet hogy még lehet is valami… ez az Park Chanyeol. Így kell nőzni.

- Oh. – nevette el magát ő is, és épp belekezdett volna egy másik mondatba, mikor kopogtattak a rendelő ajtaján a türelmetlen várakozók. – Ne haragudj, nagyon szívesen beszélgetnék veled Chanyeol, de sajnos várnak a páciensek. – mutatott az ajtó felé. – De ha gondolod… akkor máshol találkozhatunk, hogy nyugodtabban tudjunk beszélni. – nyújtotta oda a receptemet nekem, én pedig elvettem tőle, és bambán néztem rá.

Komolyan? Komolyan megtörténik ez? Egy nővel fogok találkozni, és beszélgetni? EZAZ!

- Oké! – vigyorodtam el, és leugrottam az asztalról. – Oké! – ismételtem el bugyután az előbb elhangzott szót ugyanazon a hangszínen. Hihetetlen, milyen összeszedetlenné tudtam válni, ha nőről volt szó…

Yunjin elnevette magát, és ráírta egy cetlire a számát.

- Tessék. Ha már tudod a beosztásod, meg hogy van időd, akkor… hívj fel.  – mondta, én pedig csak mosolyogva bólogattam rá, jó sokáig.

- Most pedig, ne haragudj, de be kellene engednem a másik beteget… - hívta fel a figyelmem arra, hogy mondjuk talán ki kéne húznom onnan végre.

- Oh, persze! – eszméltem fel, én pedig kimentem az ajtón, és még egy utolsót intettem neki. A tőle kapott cetliket erősen szorongatva a kezemben léptem ki az utcára, majd zsebre raktam őket, akár csak egy értékes kincses térképet.

Randizni fogok! Randizni!
Huh, de fura…

Igazából ha bele gondolok, elég gáz, hogy ő hívott el engem, és nem én őt. Valójában… nekem eszembe sem jutott volna hogy egyáltalán elhívjam.

Ez a baj velem. Mindenre, amit megtehetnék az életben, csak utólag nézek vissza, amikor már késő. Elszalasztok olyan dolgokat magam mellől, amelyek ott voltak a szemem előtt, de én észre sem vettem. Ezt utáltam magamban.

Természetesen aznap is rendelt kedves Baekhyununk egy trópusit, és igen, megkaptam a szokásos csókot is tőle a pénz és a borravaló mellé.

Őszintén? … Már nem lepett meg, és már nem is ellenkeztem. Teljesen hidegen hagyott már. Egyszerűen… egyszerűen úgy gondoltam, nem érdemes harcolni vele minden egyes este, mert már kezdek belefáradni, nincs mit tennem ellene. Így is úgy is kiharcolja magának, én pedig nem kerülhetem ki, hisz nem válthatok körzetet sem. Inkább kibírtam azt a két másodpercet lemerevedve, míg kielégíti rajtam a csókvágyát, elvettem tőle a pénzt, és húztam a fenébe.

Napokig ment ez így, és úgy látszott, hogy ettől a kis csóktól Baekhyun minden egyes napon ugyanolyan elképesztő boldogságban úszik. Már teljesen komolyan úgy gondoltam, hogy neki tényleg van valami problémája odafent. Tényleg, szerintem lehet hogy sérült, és ő nem tudja. Ép eszű ember nem műveli ezt, az fix…

Egyik este nem találtam a otthon robogóm kulcsát, és elkezdtem keresgélni. A kabátzsebembe benyúlva éreztem két kis cetlit, majd kihúztam belőle. Ezek voltak azok, amiket Yunjintól kaptam még a röntgenkor.

Az anyját, teljesen elfelejtettem!
Jézusom…

Baromarcú vagyok, igen. Ahogy visszakerültem a mókuskerékbe, ismét megszűnt létezni számomra a külvilág és egyéb tevékenységek… már Baekhyun is a mókuskerék részévé vált, és eszembe sem jutott mást csinálni a munkámon és az otthon döglésen kívül. Mintha meg se történt volna az orvosnál tett látogatásom…

Erről beszéltem. Mindent hagyok elmenni a fejem mellett.

Lehuppantam a kanapémra, és a cetliket fogtam a kezemben.

„PARK CHANYEOL! „– szóltam magamban saját magamra. – „Most fogod magad, és felhívod azt a nőt. Megfogod a telefont, betárcsázod számot, és elhívod randira.”

De tényleg. Mi tart vissza? Az hogy felálljak erről a kanapéról? Csak meg kell mozdítani a seggemet! Ha ezt most nem teszem meg, lehet hogy a leendő feleségem esélyét szalasztom el. Ki tudja?!

Összeráncoltam a szemöldökömet, és nagy elánnal álltam fel a szófáról. Olyan elhatározással kaptam fel a mobiltelefonom az asztalról, mintha a világot készültem volna megváltani.

Betárcsáztam, és megnyomtam a hívás gombot.

Jó sokáig csörgött, már azt hittem, fel sem veszi. Én hülye, legbelül még reménykedtem is, hogy nem veszi fel…

Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig, mindig az egyszerűbb utat választom. Mindig a kockázatmentes, biztonságos utat választom mindenben. Szánalmasnak tartottam magam emiatt.

- Halló? – szólt bele egy női hang a telefonba, mikor megugrottam filozofálásaim közepette. Na, eddig tartott a nagy határozottság…

- Öh? Ö… Yunjin? Chanyeol vagyok…

- Á, szia Chanyeol!

- Hát, csak… csak azért hívlak, mert… hát, tudod, amiről beszéltünk…

- Micsoda? – kérdezett vissza. Szegény, biztos nem tudta kivenni a bugyuta makogásomból, hogy mit akarok.

- Hát, hogy… hogy összefuthatnánk akkor esetleg valamikor, ha… ha van kedved. – Na. Egy épkézláb, normális mondat. Taps taps!

- Ja, persze! – szólt vissza derűsen. – Neked mikor lenne jó?

- Nekem sajnos minden nap elég sokáig tart a műszakom, így csak tíz után érek rá. De akár ma is jó.

- Ma tízkor? Hm… hát, kissé késő,de oké, akkor nekem sincs biztosan semmi dolgom. És, hová menjünk?

- Nem tudom. Mi van ilyenkor nyitva?

- Szerintem ilyenkor már maximum egy kocsmába tudnánk beülni, ha ez neked megfelel.

- Jó! Tudok is egy jó helyet, ahová járok. – Fasza. Most már azt is tudja, hogy kocsmatöltelék vagyok.

- Oké! – nevetett fel Yunjin. Eléggé mosolygós lánynak tűnt.

Egy pár másodperc erejéig kisebb csend lett a telefonban. Nem tudtam, még mit mondhatnék.

– Éss… akkor hogy találkozzunk? Mondjuk eljössz hozzám, és felveszel a lakásomnál? – próbált segíteni, hogy mit is kéne ilyenkor mondanom, amit minden normális férfit tudna, kivéve persze engem.

- Jaa! Ő… nincs kocsim. – nevettem zavartan, mire ő sóhajtott egy kisebbet.

Chanyeol, te idióta, legalább ezt ne cseszd el…

- Akkor találkozzunk ott helyben, mit szólsz? Melyik az a kocsma?

- A BeerLyuk. Ott van a városi fő park mellett közvetlenül.

- BeerLyuk… oké – nevetett a telefonba. – Akkor ott találkozunk tíz után kicsivel.

- Rendben! – mondtam a telefonba huszonnégy karátos vigyorral a képemen, és le is tettük a telefont.

Az egész napot valahogy más hangulatban csináltam meg, mint máskor. Úgy csináltam, mint akinek valami célja van, és valamit vár. Egyszerűen fenomenális érzés volt! A pizzákkal játszadoztam a kezemben, nagy mosollyal, kedvesen vártam minden vevőt, még az öreg Wangot is, aki persze természetes módon nem viszonozta a kedvességem, de már réges-rég nem érdekelt ez sem. Hiszen ma randizok, JUHHU!!

Az esti szokásos Baekhyunos rendelés általában már azt jelentette számomra, hogy vége a műszaknak. Még hozzá is jó kedvvel mentem, pedig tudtam, hogy megint le fog csókolni.

A csengetés után ismerős arca és melegítős alakja megjelent az ajtóban, és nagy vigyorgás után jött a szokásos csókja, amit fapofával vártam már végig.

Sóhajtva nyújtottam oda neki a pizzáját.

- Nem unod még a trópusi pizzát?

- Ha te hozod, nem lehet megunni. – mosolygott rám azzal a tipikus BFPM képpel az arcán - azaz a „Baekhyun féle perverz mosoly”-jal.

- …Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle egyik szemöldökömet felhúzva, bár már a mondat kiejtésekor tudtam, hogy hülyeség megkérdeznem, és úgysem fog rá mit mondani.

Úgy is lett, így csak megvontam a vállamat, és hirtelen eszembe jutott az esti programom, így el is mosolyodtam rögtön rajta. Sietni akartam.

- Ezer won lesz! – tartottam oda gyorsan a markomat.

Láttam rajta, hogy ő is észrevette a hangulatváltozásomat, és furcsán nézett rám, miután a kezembe nyomta a pénzt. De nem kérdezett rá, miért lettem hirtelen ilyen, a szokásos unott tuskó módból – mondjuk nem is lett volna alkalma rá, mert ahogy odaadta a pénzt, én szinte rohantam is a robogómhoz.

Az órámra néztem, miután a sisakomat felvettem. 22:20… upsz, kissé késni fogok. Vetettem egy pillantást Baekhyun házának ajtajára, mert a szemem sarkából valami furcsát vettem észre. Láttam, hogy még mindig az ajtóban áll, pedig máskor ilyenkorra már mindig vissza szokott menni a házba. Nem tudtam mire vélni hogy most kivételesen így figyel – bár az ő esetében semmit sem tartottam meglepőnek – majd apró vállvonással indultam hamar el a BeerLyukba.

- Eh, szia Yunjin! – mosolyogtam rá az asztalhoz érve ziláltan és kiizzadtan a sietségtől, ő pedig bár mosolygott, szúrós szemmel nézett rám.

- Ha a szállítmányokat is ilyen pontossággal viszed ki, sok kihűlt pizzád lehet – húzta fel az egyik szemöldökét, majd hátradőlt a székében.

Ránéztem az órámra. 22:30…

Kínos vigyorgást intéztem felé, és odahívtam a pincért.

- Én egy korsó sört kérek.

- Én egy Whiskyt– szólalt meg a lány, mire a szemöldököm felszaladt, és hirtelen ránéztem. – Mi az? Lazítani jöttünk, nem?

Ahogy egyre inkább fogyott az alkohol, úgy oldódott a hangulat. Neki nagyon megeredt a nyelve, leginkább ő sztorizott magáról mindenfélét, amit én készségesen és érdeklődve hallgattam. Néha kérdezett rólam is, én pedig amit tudtam, elmondtam a szánalmas kis életemből… felidéztünk pár gimnáziumi emléket is, amin jót nevettünk. Összességében jól éreztem magam vele, rendes lány volt, szimpatikus, és okos. Talán még úgy is éreztem, hogy hozzám… túl értékes lenne.

- Szeretnénk fizetni – szóltam a pincérnek, aki hozta is a pénztálcáját.

- Egyben lesz?

- Nem, külön-külön. 

- Tényleg? - szólt Yunjin kissé meglepődötten.

- Öhh, nekem csak a sajátomra volt elég a pénzem...

- Oké. – szólt Yunjin majd elkezdte előkotorni a saját pénztálcáját. A pincér kicsit furcsán nézett rám. Megint utólag vágott fejbe az, hogy mekkora tuskó vagyok, hogy nem én fizetek mindent… de most már késő.

Kifizettük a részünket, majd kimentünk a helységből.

- Frankó lesz ebben a sötétben egyedül hazasétálni… - mondta Yunjin a sötét utcára nézve célzásképpen, én pedig, HÁT PERSZE, hogy nem vettem a lapot.

- Ja, jobban is kivilágíthatnák ezeket az utcákat… - fűztem hozzá, miközben a robogómhoz mentem.

Yunjin csak álldogált, és engem nézett, miközben a sisakomat forgattam a kezemben, hogy a helyes irányba állítsam a fejemre való felhúzáshoz.

- Chanyeol! – szólt rám határozottan, én pedig ránéztem. – Mondd, nem vinnél haza, vagy legalább kísérnél haza? – Szinte követelőző hangsúllyal mondta, nekem pedig a fejembe vágódott, hogy mekkora egy idióta hülye vagyok, hogy nem jutott az eszembe.

HOGY lehetek ennyire szerencsétlen? HOGYAN?

Így az életben nem lesz senkim, az tuti.

- De, persze, persze! Hazaviszlek, gyere – mutattam a hátsó ülésemre, mire ő tüdejéből kifújva a levegőt ballagott határozott léptekkel a motorhoz. Miután és ráültem, ő mögém ült, és átkarolta vékonyka karjával a hasamat. Kissé zavarban éreztem magamat a közelségétől…

Felvettem a sisakomat, majd beindítottam a járgányt. Lassan ott is voltunk Yunjin lakásánál, ami meglepő módon nem is volt olyan messze a Baekhyunétól. Mikor elhaladtunk az ismerős ház mellett, csak úgy kíváncsiságból odapillantottam fél szemmel - szokásom volt ez, ha valahová mentem, és épp valamilyen ismerős háza mellett haladtam el. Baekhyunnál a villany még mindig égett a házban, annak ellenére hogy éjfél elmúlt. A csókos bagoly…

- Hát… kösz az estét, Chanyeol. – mondta Yunjin miután leszállt mögülem, én pedig szintén leszálltam, és levettem a sisakom, hogy jobban lássam őt.

- Nincs mit – mosolyogtam rá. Ő már ment is volna be a házba, mikor gyorsan utána szóltam. – Yunjin!

- Igen, Chanyeol? – fordult vissza hirtelen. Hosszú haja lágyan meglibbent a lendülettől, ami igazán attraktívnak hatott számomra.

- Öhm… tudod… ha van kedved, találkozhatnánk máskor is. – mondtam félénken. Végre valami, amit én kezdeményeztem, és nem ő…

Azonban a reakciója aggodalommal töltött el, mikor közelebb jött hozzám, és nem vágta rá rögtön, hogy persze. Csak nagyot sóhajtott, és arca szinte szánakozó maskarát öltött.

- Chanyeol. Te… te egy nagyon édes, aranyos srác vagy, tényleg. Jól éreztem magam veled, meg minden, semmi gond nincs veled. De… de tudod, neked még nagyon sokat kell tapasztalnod. Én egy komoly kapcsolatra vágyom már, és… remélem nem haragszol meg, ha azt mondom, hogy te még nem értél meg erre. Ismerkedj sokat, ismerj meg új lányokat, tapasztalj, élj! Hidd el, meg fogod találni azt, aki igazán hozzád való. – mosolyodott el, és végigsimított egyszer az arcomon, amin látszott, hogy mondatai hallatán egy világ tört bennem össze.

Ennyi. Szokásos módon EZT is elbaltáztam.

Nekem tényleg nem való senki a pizzákon kívül.