2. rész

Az a nap is úgy kezdődött és telt el egészen estig, mint minden másik. Pizzák, házszámok és pizzák…

- Ya! Chanyeol – szólt hozzám ismét azon a „kedves” hangnemén a főnököm – itt ez a trópusi, vigyed – nyomta a kezembe a cetlivel együtt.

Én már hulla fáradt voltam, szinte el tudtam volna aludni ott helyben. Ez most egy kivételesen húzós nap volt, és hamarosan le is járt a munkaidőm, úgyhogy ez volt az utolsó kiszállítandó pizzám a mai napra.

"Ezt még pikk-pakk kiviszem, kibírom, aztán vár otthon az én kis kényelmes kanapém" – gondoltam magamban, miközben felrakodtam a csomagtartóra, és megnéztem a címet.

Szerencsém volt, mert nem is lakott túl messze tőlem a vásárló. (Legalább a pizza is meleg maradt.) Egy átlagos kis családi ház volt, sokat szállítottam már arrafelé, úgyhogy nem is volt nehéz megtalálnom a címet.

Megnyomtam a csengőt, és egy hatalmasat ásítva vártam, hogy kinyíljon az ajtó.

Már vagy fél perce vártam, de még mindig semmi, úgyhogy ismét megnyomtam. Egyre jobban kezdtem elpilledni a pizza melegétől a kezemben, és már épp csukódott volna le a szemem, mikor végre hallottam a lépteket az ajtó másik oldala mögül. Nemsokára lenyitódott a kilincs is, én pedig rögtön a cetlimre néztem, hogy már olvassam is fel a nevet.

- Jó estét kívánok. Byun Baekhy-

És itt. Itt történt egy olyan dolog, amire soha, soha, de SOHA. Nem számítottam volna.

A fickó egy mozdulattal behúzott a lakásába, a falhoz nyomott, és szabályosan, LECSÓKOLT!

A száját nekinyomta az enyémnek! LECSÓKOLT ez a pasas!

EGY PASAS!!

A pizzát azonnal leejtettem a földre, a szemeim pedig akkorára kerekedtek, mint tán’ eddig még soha. Hát, gondolhatjátok, hogy hogy meglepődtem, köpni-nyelni nem tudtam!

A másodperc töredéke alatt hála Istennek sikerült a helyzetet felmérnem, és azon nyomban ellöktem magamtól ezt az őrültet, majd eszeveszetten törölgetni kezdtem a számat.

- TE MIT CSINÁLSZ EMBER??! MEG VAGY HÚZATVA? JÉZUSOM! – kiabáltam felháborodva, miközben hátráltam kifelé az ajtón, az arcát bámulva.

A srác nagyon, nagyon rémisztő volt. Semmilyen érzelem nem látszott az arcán, velem korabeli lehetett… csak egy halvány mosoly bújt meg a szája szélén, tekintete olyan érzelmet sugárzott amitől tényleg azt hittem, hogy ez vagy egy perverz állat, vagy egy pszichopata.

De akár őrült, akár nem, hát mégis mi a szar ez?! LECSÓKOLJA a pizzafutárt??!

Azon gondolkoztam, hogy elfussak-e, de ha nem vittem volna pénzt a főnökömnek, akkor kinyírt volna, úgyhogy muszáj volt még valahogy azt elkérnem ettől a némbertől.

- Öhh… - igazgattam meg a sapkámat - Ez.. ezer won lesz! – böktem oda, és a földet vizslatva nyújtottam felé messzire a tenyeremet.

Ő csak bólintott egyet, immár kissé szélesebbre húzódó mosollyal, és a zsebéből elővett 1500 wont, majd szépen, nyugodtan a kezembe tette. – Köszönöm. A többi maradjon csak a tiéd. – mondta teljes higgadtsággal, bársonyos hangon, amitől a hideg futkosni kezdett a hátamon.

Amint megéreztem a pénz érintését a tenyeremben, összezártam, zsebre raktam, és már rohantam is vissza a robogómhoz. Olyan gyorsan talán még sosem indultam el vele, mint akkor.

Jézusom! Jézusom, JÉZUSOM! – mondogattam magamban a gázt húzva. Még a sokk hatása alatt voltam, és győztem odafigyelni az úton, nehogy nekem jöjjön valami.

Otthon is természetesen még folyton csak ez járt a fejemben, és elfogott az undor. Alig bírtam megenni a vacsorámat, és még a Knight Riderre sem tudtam figyelni. Folyton azt kérdezgettem magamban, hogy ez a pasas mégis milyen indíttatásból vetemedett erre? Ilyet én még nem pipáltam, de komolyan! A franc gondolná, milyen állatok laknak itt a környéken!

Próbáltam még optimistábban, enyhébben nézni a dolgot. Talán… összekevert valakivel. Azt hitte a meleg párja csengetett, közben elfelejtette, hogy pizzát rendelt, és meg akarta lepni a kedvesét egy azonnali csókkal, ahogy hazatér?

Vagy talán tényleg… tényleg egy őrülttel volt dolgom? Egy perverzzel?! FÚJ!

Istenkém… könyörgöm, add hogy ne szeresse meg a pizzánkat! Add, hogy soha többé ne kelljen oda vinnem!! Ez egy rémálom!

Másnap rögtön ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és egész álló nap ki sem tudtam verni a fejemből. Már féltem kivinni a pizzákat az olyan vásárlóknak, akinek még sosem vittem. Félve nyomtam meg a csengőket, és a vásárlók csak furán néztek rám, mi bajom van. Az egyik még meg is kérdezte, minden rendben van-e.

Anyám… izgalom kellett, mi? Most aztán megkaptam!

Óh, csak adja az isten hogy nem látta a névkártyámat! Az hiányozna még ha megtalálna valahol… Már így is elég, hogy tök közel lakok hozzá! Remélem nem tudja meg sehonnan…

Estére azért egy kicsit kezdtem lenyugodni, de még mindig zaklatott voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy a főnökömnek elmeséljem a dolgot, de ez az ötlet körülbelül három másodpercig volt az agyamban, mert utána eszembe jutott, hogy hogyan reagálná le – magyarul hogy én lennék a hülye, aki csak azért mond ilyeneket mert ki akar bújni a munka alól, vagy valami ilyesmi.

- Ya! Chanyeol! Hallasz, te? Ezt oda vidd ahova tegnap este vitted – nyomott a kezembe ismét egy trópusi pizzát, és a gyomrom forgott egyet a főnököm mondatai hallatán.

Ne… könyörgöm ne…

Ránéztem a cetlire.

„Byun Baekhyun”.

Hogy az a rohadt… ez ő!

- Nem hallasz, te lajhár? Menjél, mert jeges lesz a pizza mire odaérsz! – szólt utánam az öreg, én pedig fájdalmas arccal indultam ki a robogó felé, sebesen dobogó szívvel.