2014. április 5., szombat

22. rész




Miután Baekhyun enyhén megnyugodott, és már nem maradt egy csepp könnye sem, finoman eltávolodtam tőle, és elengedtem őt. Tényleg úgy festett azon a széken ülve, mint aki kisírta a lelkét. Üres tekintettel meredt maga elé a földre fejét lehajtva, hátát összegörnyesztve, kezeit maga mellett lógatva. Szemei alatt apró ráncok gyűrődtek a sok sírástól, és vörösek voltak.
Egy pillanatra megállapodtam tekintetemmel lényén, és aprót sóhajtottam - de már tudtam, mit kell tennem.
Odamentem a ravatalhoz, és felfordítottam a képet. Hála az égnek, a kép hátulján ott szerepelt az elhunytak teljes neve, köztük Sehuné is: „Oh Sehun”. Most már minden rendelkezésemre állt. Gyorsan kikaptam a vázából a két virágot, és vékony dzsekim belső zsebébe tűztem őket. Ezután Baekhyun kezét megfogva felállítottam őt a székről, és pár pillanat múlva már ki is léptünk az ajtón.
Azt hittem, kérdezgetni fogja, hogy hova megyünk, vagy ellenkezni fog, hogy nem akar jönni, de tévedtem. Baekhyun ugyanazon arckifejezéssel amellyel ott ült azon a széken, akár egy irányítható, viszonylag stabil rongybaba, jött utánam. Csuklójánál fogva úgy éreztem, én most akárhová vihetném őt, nem érdekelné.
A fővárosi temető felé vettem az irányt gyalogosan, mivel szerencsére nem volt messze a környékünktől gyalog, ha azokon a kisebb, földes, elrejtett utcákon ment az ember. Bár egyáltalán nem volt biztos, hogy eltemették egyáltalán Sehunt, vagy elhamvasztották, esetleg ha el is temették akkor ide-e, vagy máshová. De azt gondoltam, egy próbát megért, sok százalék esély meg volt rá, hogy sikerrel járok.
A temető épületében az ügyeletes emberek segítségével nagy nehezen ki lehetett puhatolni, hogy hol fekszik ilyen nevű ember. A gond csak az volt, hogy nem egy Oh Sehun feküdt a temetőben, így sajnos kénytelen voltam végigjárni az egészet. Próbáltam egy olyan útvonalat tervezni, ahol a legjobban útba esnek az ilyen névre szóló sírok, és bíztam benne, hogy a mi Sehununk az elsők közé fog esni. Szinte minden modernebb síron már szerepelt fénykép is, így bíztam benne hogy az övén is lesz.
Már a sokadik sírnál jártunk, mikor egyszer csak megpillantottam egy ismerős arcú fényképet az egyik kövön. A név pontosan ugyanúgy volt írva, mint a Baekhyun lakásában lévő fényképen, és az illető fiatalon halt meg. Minden stimmelt. Mellette volt az a sír, amely úgy tűnt, azé a nénié, aki a képen Sehun mellett állt.
- Baekhyun. – tettem a mellettem fejét lehajtva kullogó törpének vállára a kezemet, aki lassan felnézett. – Itt vannak.
Arcát vizsgáltam. Teljesen komoly arckifejezést vágott, de nem úgy tűnt, mint aki tisztában van azzal, hogy pontosan mire néz éppen.
- Olvasd el, mi van ráírva a kőre, Baekhyun. – hajoltam hozzá kicsit közelebb, és finoman beszéltem hozzá. Nem tudtam mennyire jó ötlet az, amit most csinálok, de úgy gondoltam, hogy magától, segítség nélkül sohasem fog túllépni – vagy legalább egy lépcsőfokot is feljebb jutni a gyász hosszas folyamatában.
- Oh… Sehun. – mondta ki halkan a kövön olvasható nevet, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Kezét lassan végighúzta a kőbe vésett betűkön, majd a szeme a képen időzött el, de eközben látszott az arcán, hogy kezdi felismerni, miről van szó. Tekintete ide-oda cikázott a két sír között. Nagyot nyelt, állkapcsa megfeszült, majd ismét hátrébb lépett a kőtől, mellém. Mellettem lógó karomat átkarolta, és belemarkolt a dzsekimbe. Eközben szemét továbbra sem vette le a sírkőről és a képről.
Levegőjét egyre szaporábban vette, és arca kezdett elsápadni. Dzsekimet egyre erősebben kezdte el szorongatni és markolászni. Már kezdtem attól félni, hogy elájul itt nekem, de szerencsére nem: fejét felém fordította, és felnézett rám. Ekkorra már felgyűltek a könnyek szemében, és a mozdulat hatására le is gördültek világos arcbőrén.
- Meg…meghalt? – kérdezte remegő állal, akár csak egy elveszett gyermek.
Nagyon sajnáltam őt. Összeráncolt szemöldökkel sóhajtottam egyet.
- Igen, Baekhyun.
Tekintetét visszafordította a sírra, és láttam, hogy végül teljesen eluralkodik rajta a sírás. Szemeit lecsukva hagyta, hogy a könnyek sorban végigfolyjanak arcán. De ez a sírás úgy tűnt, hogy immár nem az a kétségbeesett, kesergő, nyughatatlan volt, amelynek az imént voltam Baekhyun házában a tanúja - inkább… beletörődő.
Most tényleg láttam rajta, hogy tisztán látja a képet. Baekyhun belátta, hogy – a dátum szerint mint kiderült – majdnem két évig folyton egy védelmező fátylat húzott maga elé, amely hamis volt. Csakis az ő lelkének védelmében keletkezett, hogy ne törjön össze… és most, találkozott a valósággal. Úgy gondoltam, talán kellett neki valaki. Most, hogy én itt voltam neki, képes volt szembesülni, mert a szíve mélyén talán tudja, hogy többé nincs egyedül.
Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, miközben csendesen sírdogált mellettem, és kitartóan szorongatta a kabátom ujját, amely már kezdte elszorítani a karomban a vérkeringést. De nem érdekelt semmi: bármeddig képes lettem volna itt állni, csak azért, hogy végre megszabadulhasson a gyász fekete monstrumától, amely megkeseríti az életét. Rettenetesen jó döntésnek tartottam, hogy elhoztam őt ide magammal.
Mikor már láttam, hogy picit jobban megnyugodott, lassan előhúztam a kabátom belső zsebéből a két szál virágot, amelyek az idő elteltével kissé már elkókadtak.
- Baekhyun… - szólítottam meg, mire ő rám nézett vöröslő, csillogó szemeivel. – Kérlek, tedd ezeket a sírokra.
Baekhyun hol rám, hol a virágokra fordította tekintetét. Kissé hezitálva elengedte a dzsekimet, és remegő kezeivel megfogta a kezemben szorongatott, fejükkel már inkább a föld felé tendáló növényeket. Lassan visszafordította fejét a sírokra, és pár percig még kezében a virágokkal nézte azokat. Ezután egy nagy levegőt vett, és a két sír közé lépett.
A piros virágot bal, a sárgát pedig a jobb kezében fogta. Óvatosan lehajolt, majd a növényeket markoló kezeit pár centire a sírok márvány kövezete fölé emelte. Pár másodpercig még ott tartotta, majd a remegő ökleiben tartott virágokat egyszer csak egyszerre kiengedte kezei közül.
Ezután kilépett a sírok közül, és visszajött mellém. Azt a nagy levegőt ekkor fújta ki tüdejéből.
MOST lépett túl.
Esküszöm, hogy szinte én éreztem, ahogyan Baekhyun lelke pillesúlyúvá válik a évek óta őt szorongató, elnyomó mély gyász elengedésétől.  Lecsukta szemeit, és még egy nagy sóhaj kiengedése után felnyitotta pilláit. Arcát pásztázva már láttam rajta, hogy végre sikerült egy szinttel tovább lépnie, és ennek örülve hangyányit elmosolyodtam.
- Jól van, Baekhyun. – karoltam át a vállát, és vigasztalóan simogattam.
 A sírokkal szemben a temetőben kialakított széles, kavicsos ösvényen volt egy pad, amelyre leültünk ketten Baekhyunnal. Percekig csak figyeltünk csendesen a két, szépen kialakított sírt, melyeken immár ott figyelt a két virág.
 - Autóbaleset volt. – szólalt meg egyszer csak váratlanul Baekhyun, mire én odakaptam felé a fejemet. Azt hittem, hogy csak csendben fogunk ülni ott, míg nem Baekhyun képes lesz elszakadni, de a legnagyobb meglepetésemre egyszer csak magától, minden előjel nélkül beszélni kezdett. – Két éve történt, teljesen váratlanul. Gondolj bele, hogy egyik délután még ugyanúgy, mint minden nap, nevetve beszélgetsz két egyetlen maradt szeretteddel, és estére már egyikük sem él.
- Jézusom… - szörnyülködtem halkan.
- Tudod… Sehun volt számomra az első és egyetlen szerelmem. Azóta senki az égvilágon nem volt képes bennem megmozgatni semmit… és Te voltál az első. Mikor meg láttalak távolról téged, mint pizza futárt, valószínű csak azért történt valami bennem, mert annyira emlékeztettél Sehunra. De később persze tudtam, hogy te nem ő vagy, azonban az érzés ugyanúgy megmaradt. Ennek nagyon megörültem, és épp ezért próbáltam kezdeni valamit, hogy talán ha veled megismerkednék, akkor segítenék magamon. Persze ez nem ment olyan könnyen mint gondoltam. És ahogyan viszonyultam hozzád… - Baekhyun kezdett kicsit zavart lenni, és megvakarta a fejét. – Én csak egyszerűen… én nem tudom, hogy hogyan kell ismerkedni Chanyeol. Én csak azt teszem minden pillanatban amit épp jónak látok.
Éles figyelemmel kísértem minden mondatát. Sosem hallottam ilyen őszintén beszélni az érzelmeiről Baekhyunt, és felemésztett belülről az öröm, hogy végre megtudom mindezt. Így már mindent sokkal jobban értettem, tisztábban láttam.
Az egész lénye teljesen más volt. Olyan volt, mintha kiszállt volna belőle az negatív zavarodottság… és csak az a Baekhyun maradt volna, akit én megszerettem.
- De ha te nem lennél, engem felemésztett volna a gyász. – mondta a földet nézve, és közben az ujjait tördelte. Zavarban volt.
Nagyon jólestek szavai. Felbátorodva egyik kezemmel állát finoman megfogva fejét magam felé fordítottam. Fekete tekintete találkozott az enyémmel.
- De most már itt vagyok. – mosolyogtam rá, és ujjaimmal finoman megsimogattam állát, mire ő is enyhén elmosolyodott.
Hamarosan beesteledett, és már kezdett sötét és hideg lenni. Lassan felálltunk a padról, és a temető kapuján vállát átkarolva sétáltunk kifelé.
Hazakísértem őt. Mire hazaértünk, már tényleg késő este volt, így az előszobába érve már le sem vettem a cipőmet, sem a dzsekimet.
- Hát Baekhyun, akkor azt hiszem én el is megyek haza, mert elég késő van… - mondtam neki, miután bejött utánam a bejárati ajtón. Azonban csodálkozó képet vágtam, mikor láttam, hogy kulcsra zárja.
- Azt hiszed elmehetsz? – fordult felém, arcára pedig kiült az a tipikus BFPM, csak épp most vigyor formájában… és annyi volt a különbség, hogy most nem akartam azonnal nyúlcipőt húzni, amint megláttam rajta ezt az arckifejezést.

7 megjegyzés:

  1. Szegény Baek ._. De örülök h végre túl van rajta és Yeol okos volt h elvitte :) A vége pedig.... >_____< Hajrá BaekYeol :-P

    VálaszTörlés
  2. Baekhyun T_T Hát én komolyan megsirattam ezt a részt T_T Annyira szívszorító érzés volt így látni Baekhyunt, teljesen át tudtam érezni a fájdalmát, és örülök, hogy végre túllépett - vagy legalábbis azon az úton halad, hogy túllépjen rajta. Nem gondoltam volna, hogy Baekhyun tényleg ennyire magányos... T_T De szerencsére ott van Chanyeol most már^^ Kíváncsi vagyok, mi lesz ezekután :P

    VálaszTörlés
  3. Jajj Baek...nagyon örülök hogy van neki Chany...így sokkal jobb lett neki. Mondjuk mindkettőjüknek...mert Chany is talàl valakit maga mellé. Imàdom a ficid...rettentően jó volt :)

    VálaszTörlés
  4. Chanyeol szerintem is jól cselekedett. Ideje lezárni a múltat, hogy elkezdődhessen a jelen Baek számára. Eddig valóban úgy tett, hogy a gyászt mélyen magába zárta, próbálta kizárni magát a tényt, hogy nincsenek mellette a szerettei, és csak akkor jött felszínre az érzés, mikor olyan történt. Nagyon meglepődtem, mikor megkérdezte a sírnál Chanyeolt, hogy meghaltak? Mintha eddig nem tudta volna, vagy nem akarta eddig valóban elhinni és most hogy ott állt a sírok előtt minden valóságos volt. Örülök, sikerül feldolgozni lassan, de biztosan a gyászt. Chanyeol mellett pedig biztos gyorsabb lesz. A vége nagyon tetszett! :D Hajrá Baekhyun, marasztald legalább ott alvásra! :D

    VálaszTörlés
  5. Szegényt én is megsajnáltam, és végig arra gondoltam, hogy Chanyeol élete eddig milyen értelmetlen volt, aztán jött Baek, és rögtön lett értelme - csak ő erre később jött rá.
    A végével pedig az én fejemben is beindítottad a gondolat-hullámot, úgyhogy szépen kérlek, ne várd meg a hétvégét a következő résszel :'D

    VálaszTörlés
  6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  7. Ez a részt annyira szép volt, könnyeztem is rendesen :'( Annyira el tudtam képzelni a temetőben lezajlott jeleneteket főleg, amikor a padon ültek.
    "- De most már itt vagyok. – mosolyogtam rá, és ujjaimmal finoman megsimogattam állát, mire ő is enyhén elmosolyodott." ennél a résznél teljesen azt hittem, hogy elcsattan egy csók, no de nem baj hiszen ahogy a végét olvastam, ami késik nem múlik :D
    És pont itt abba hagyni? :O Pont a legjobb résznél?
    Hajrá Baekhyun rajtad a világ szeme :D kapd el Channiet :p

    VálaszTörlés