2. rész

Az a nap is úgy kezdődött és telt el egészen estig, mint minden másik. Pizzák, házszámok és pizzák…

- Ya! Chanyeol – szólt hozzám ismét azon a „kedves” hangnemén a főnököm – itt ez a trópusi, vigyed – nyomta a kezembe a cetlivel együtt.

Én már hulla fáradt voltam, szinte el tudtam volna aludni ott helyben. Ez most egy kivételesen húzós nap volt, és hamarosan le is járt a munkaidőm, úgyhogy ez volt az utolsó kiszállítandó pizzám a mai napra.

"Ezt még pikk-pakk kiviszem, kibírom, aztán vár otthon az én kis kényelmes kanapém" – gondoltam magamban, miközben felrakodtam a csomagtartóra, és megnéztem a címet.

Szerencsém volt, mert nem is lakott túl messze tőlem a vásárló. (Legalább a pizza is meleg maradt.) Egy átlagos kis családi ház volt, sokat szállítottam már arrafelé, úgyhogy nem is volt nehéz megtalálnom a címet.

Megnyomtam a csengőt, és egy hatalmasat ásítva vártam, hogy kinyíljon az ajtó.

Már vagy fél perce vártam, de még mindig semmi, úgyhogy ismét megnyomtam. Egyre jobban kezdtem elpilledni a pizza melegétől a kezemben, és már épp csukódott volna le a szemem, mikor végre hallottam a lépteket az ajtó másik oldala mögül. Nemsokára lenyitódott a kilincs is, én pedig rögtön a cetlimre néztem, hogy már olvassam is fel a nevet.

- Jó estét kívánok. Byun Baekhy-

És itt. Itt történt egy olyan dolog, amire soha, soha, de SOHA. Nem számítottam volna.

A fickó egy mozdulattal behúzott a lakásába, a falhoz nyomott, és szabályosan, LECSÓKOLT!

A száját nekinyomta az enyémnek! LECSÓKOLT ez a pasas!

EGY PASAS!!

A pizzát azonnal leejtettem a földre, a szemeim pedig akkorára kerekedtek, mint tán’ eddig még soha. Hát, gondolhatjátok, hogy hogy meglepődtem, köpni-nyelni nem tudtam!

A másodperc töredéke alatt hála Istennek sikerült a helyzetet felmérnem, és azon nyomban ellöktem magamtól ezt az őrültet, majd eszeveszetten törölgetni kezdtem a számat.

- TE MIT CSINÁLSZ EMBER??! MEG VAGY HÚZATVA? JÉZUSOM! – kiabáltam felháborodva, miközben hátráltam kifelé az ajtón, az arcát bámulva.

A srác nagyon, nagyon rémisztő volt. Semmilyen érzelem nem látszott az arcán, velem korabeli lehetett… csak egy halvány mosoly bújt meg a szája szélén, tekintete olyan érzelmet sugárzott amitől tényleg azt hittem, hogy ez vagy egy perverz állat, vagy egy pszichopata.

De akár őrült, akár nem, hát mégis mi a szar ez?! LECSÓKOLJA a pizzafutárt??!

Azon gondolkoztam, hogy elfussak-e, de ha nem vittem volna pénzt a főnökömnek, akkor kinyírt volna, úgyhogy muszáj volt még valahogy azt elkérnem ettől a némbertől.

- Öhh… - igazgattam meg a sapkámat - Ez.. ezer won lesz! – böktem oda, és a földet vizslatva nyújtottam felé messzire a tenyeremet.

Ő csak bólintott egyet, immár kissé szélesebbre húzódó mosollyal, és a zsebéből elővett 1500 wont, majd szépen, nyugodtan a kezembe tette. – Köszönöm. A többi maradjon csak a tiéd. – mondta teljes higgadtsággal, bársonyos hangon, amitől a hideg futkosni kezdett a hátamon.

Amint megéreztem a pénz érintését a tenyeremben, összezártam, zsebre raktam, és már rohantam is vissza a robogómhoz. Olyan gyorsan talán még sosem indultam el vele, mint akkor.

Jézusom! Jézusom, JÉZUSOM! – mondogattam magamban a gázt húzva. Még a sokk hatása alatt voltam, és győztem odafigyelni az úton, nehogy nekem jöjjön valami.

Otthon is természetesen még folyton csak ez járt a fejemben, és elfogott az undor. Alig bírtam megenni a vacsorámat, és még a Knight Riderre sem tudtam figyelni. Folyton azt kérdezgettem magamban, hogy ez a pasas mégis milyen indíttatásból vetemedett erre? Ilyet én még nem pipáltam, de komolyan! A franc gondolná, milyen állatok laknak itt a környéken!

Próbáltam még optimistábban, enyhébben nézni a dolgot. Talán… összekevert valakivel. Azt hitte a meleg párja csengetett, közben elfelejtette, hogy pizzát rendelt, és meg akarta lepni a kedvesét egy azonnali csókkal, ahogy hazatér?

Vagy talán tényleg… tényleg egy őrülttel volt dolgom? Egy perverzzel?! FÚJ!

Istenkém… könyörgöm, add hogy ne szeresse meg a pizzánkat! Add, hogy soha többé ne kelljen oda vinnem!! Ez egy rémálom!

Másnap rögtön ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és egész álló nap ki sem tudtam verni a fejemből. Már féltem kivinni a pizzákat az olyan vásárlóknak, akinek még sosem vittem. Félve nyomtam meg a csengőket, és a vásárlók csak furán néztek rám, mi bajom van. Az egyik még meg is kérdezte, minden rendben van-e.

Anyám… izgalom kellett, mi? Most aztán megkaptam!

Óh, csak adja az isten hogy nem látta a névkártyámat! Az hiányozna még ha megtalálna valahol… Már így is elég, hogy tök közel lakok hozzá! Remélem nem tudja meg sehonnan…

Estére azért egy kicsit kezdtem lenyugodni, de még mindig zaklatott voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy a főnökömnek elmeséljem a dolgot, de ez az ötlet körülbelül három másodpercig volt az agyamban, mert utána eszembe jutott, hogy hogyan reagálná le – magyarul hogy én lennék a hülye, aki csak azért mond ilyeneket mert ki akar bújni a munka alól, vagy valami ilyesmi.

- Ya! Chanyeol! Hallasz, te? Ezt oda vidd ahova tegnap este vitted – nyomott a kezembe ismét egy trópusi pizzát, és a gyomrom forgott egyet a főnököm mondatai hallatán.

Ne… könyörgöm ne…

Ránéztem a cetlire.

„Byun Baekhyun”.

Hogy az a rohadt… ez ő!

- Nem hallasz, te lajhár? Menjél, mert jeges lesz a pizza mire odaérsz! – szólt utánam az öreg, én pedig fájdalmas arccal indultam ki a robogó felé, sebesen dobogó szívvel.

1. rész

 

- Ya! Chanyeol! Hol a francban voltál eddig mi? Ha jól tudom nem Alaszkában lakik az előző vásárló, vagy tévedek?!

Már meg sem hallottam az öreg, zsémbes főnököm ordibálását. Unott képpel álltam előtte, bár még ziláltam az iménti rohanástól.

- Ezt a chiliset az öreg Wangnak – nyomta erőteljesen a kezembe a meleg pizzás dobozt – de siessél, tudod hogy a múltkor is milyen cirkuszt rendezett hogy kihűlt, mert te nem tudtad gyorsabban odatolni a seggedet!

Forgattam egyet a szemeimen, és kisétáltam az ajtón.

**

- Majd ha nem akar kihűlt pizzát a vén trotty, akkor idejön érte a dugóba – motyogtam magamban idegesen a sisakom alatt, és leraktam a motorról a talajra lábamat. Előttem hosszú hosszú sor állt, elférni pedig nem tudtam az autók között, még a robogómmal se.

Az órára néztem. Még öt perc a dugóban, és már megint megkapja fél áron a kajáját, amiből én magam természetesen egy vasat se fogok kapni…

**

Némi izgalommal nyomtam meg a csengőt a lépcsőházban, mivel vagy húsz percet álltam a dugóban. A pizza teljesen hideg volt…

Az ajtó kinyílott, és megcsapott az az ismerős, undorító, áporodott szag, ami mindig fogadott, amikor Wangnak szállítottam. Szerintem ez már tíz éve nem takarított… Lélegzetemet bent tartva nyújtottam oda neki sebesen a pizzát.

- Jó napot kívánok, a chilis, ahogy kérte – hadartam el gyorsan, és már alig vártam, hogy elhúzhassak onnét.

Az öreg Wang végigmért a sok dioptriás szemüvege alól, és kikapta a kezemből a pizzát. De miután hozzáért, rögtön rám meresztette a szemeit.

- Ez tiszta hideg. – morogta oda a rekedtes hangján, én pedig nyeltem egyet.

- Nagyon sajnálom, a dugóban…

- Feljelentelek a főnöködnél! Már megint a csajokat bámultad ahelyett hogy siettél volna, mi?! Te pernahajder!! – kezdett megint hőbörögni, és a hangereje egyre csak emelkedett… Ez volt az ő elképzelése, amiről természetesen képtelenség volt meggyőzni, hogy nem így van.

- Mondtam már, hogy a du-

- Feljelentelek a főnöködnél!! – most már ordított, az egész lépcsőház zengett. A kiskártyámra nézett a pulóveremen. - … Park Chanyeol!!

- Ne!! Kérem csak azt ne! – kezdtem el rimánkodni. Egy lépést még közelebb is tettem emiatt hozzá… pedig ordenáré büdös volt. Nagyon megrémültem… Ha ez tényleg feljelent… akkor a munkámnak teljesen lőttek!

Az öreg Wang durcás képpel belenyomta a kezembe az ötszáz wont, majd becsapta az ajtót.

Nagy sóhajjal indultam el lefelé a lépcsőn, ekkora már pár lakó kíváncsian kinézett az ajtaján, hogy mi is volt ez a ricsaj. Én csak kínosan biccentettem egyet feléjük, és lesiettem a lépcsőn.

Pizzák. Házszámok. Házszámok és pizzák, pizzák és házszámok… dugók, az idióta főnököm, pizzák, és házszámok. Ó, és mondtam már, hogy pizzák?

Igen. Ezekből a dolgokból álltak az én mindennapjaim, amióta elballagtam a középiskolából, és anyámék ki nem raktak otthonról.

…

Na jó… be se fejeztem a középiskolát. Valójában kicsaptak. És én pedig ezek után addig dekkoltam otthon semmit téve, amíg ki nem lettem rakva, mondván, hogy csak így fog rávinni az élet, hogy kezdjek is magammal valamit, különben öregségemig a nyakukon leszek.

Hát így lettem én egy csodálatos pizza futár.

Valójában erre a munkahelyre is kellene egy minimális végzettség, de az öreg hál istennek felvett. Mondhatni, összetehettem a két kezemet, hogy egyáltalán ez a meló van, úgyhogy foggal körömmel védtem, hogy itt maradhassak. Ez nem volt könnyű, mert, amúgy amint láthattátok, az öreg főnök nagyon zsémbes, és mivel én vagyok „az a bizonyos végzettség nélküli lomha, lusta fickó”, nekem mindig jobban kellett igyekeznem.

Persze, lett volna annak idején még pár csodálatos munkalehetőség számomra, mint pl. kukás, utcaseprő, vécétakarító, vagy akár lehettem volna egy helyes mosogatófiú is. De… talán még mindig ez a munka tűnt a leg”jobb”nak.

Reggeltől estig rohantam pizzákkal a hátam mögött. Egyenlőre ez volt az életem.

„Na ne, nem is jársz szórakozni, nincsenek is barátaid? Ezt nem hisszük el” – mondhatjátok magatokban.

Dehogyisnem! Amint leszáll az éj, beindulok, mint egy vadállat, és rovom a várost!

… Amúgy nem. Egyetlen egy kikapcsolódásnak mondható tevékenységem a mindennapjaim során az volt, amikor csütörtökönként – és CSAK akkor - azzal a két darab haverommal, akiket még a gimiből ismertem és hajlandóak velem szóba állni, beültem a kocsmába meginni egy sört, és megbeszélni az élet naagy nagy dolgait.

Vagy legalábbis az ő dolgaikat.

- Szóval végre fizetésemelést is kaptam, úgyhogy ha még jobban pedálozok, talán kisfőnök is lehetek. – (Na, gondolhatjátok, hogy ezt nem én mondtam, haha.) - Remélem azt a projektet sikerül jól összehoznom… Ó, és képzeljétek, ma először rúgott a babánk Jihae hasában! Határozottan érezte… hát nem csodás? Nem gondoljátok? – vigyorgott ránk lelkesen Kai.

- Aha... Tök jó. – szólalt meg tipikus érdeklődési fokozatán Kris, majd belekortyolt a korsójába. – Amúgy… nem tom… én is gondolkozok rajta hogy hát… lehet hogy meg kéne kérnem Iseul kezét.

- Na! – lelkesedtem fel én is. A fene gondolta volna hogy egyáltalán kiejt a száján ennyi mondatot ma este, hát még amit mondott! – Ez tök jó, Kris! Hajrá! – veregettem meg a vállát vigyorogva.

- Ez jó Kris, tök jó, de ne felejtsd el,  mennyit szoktatok Iseul-lel veszekedni… biztos hogy jó ötlet lenne ez? Nem kellene még várnotok? Hiszen csak egy éve ismeritek egymást, és fél éve jártok… hidd el, tudom mit beszélek, hiszen én is túl vagyok már ezen. Tudod, én is csak két év után mondtam azt magamnak: „Kai, most már megteheted. Most már itt az idő, hogy lépj”. Mert volt már elég tapasztalatom hozzá, hogy biztos lehessek benne – tudálékoskodott megint szokás szerint Kai, mint aki mindent tud az életről, és mindenkinek meg akarja mondani, hogy mit csináljon.

 Haha, ezért utálta mindenki annak idején az osztályban.

Már… amennyit láttam az osztályéletből, mert általában be se jártam.

- Aha. Oké. – fogta rövidre Kris, és diplomatikusan ismételten beleivott a sörébe, teljes érzelemmentességgel.

- Na és… veled mi a helyzet, Chanyeol? – fordult felém Kai. – Veled nem történt mostanság semmi izgalmas?

- Háttőőő… - gondolkoztam el magamban. Tényleg, mit mondhatnék, mi újság? Ma két chilis pizzát vittem és az egyik kihűlt? Véletlenül leejtettem Simi néni extra sajtosát, de aranyos volt és megértette, és szokásosan megsimogatta a fejem búbját? (Igen, ezért hívom Simi néninek.)

Mégis mi történt volna velem, ami említésre méltó?

Hát persze… Semmi.

- Nem… azt hiszem velem nem történt semmi különös. – vontam meg a vállamat, és a sörömben táncikáló buborékokat bámultam.

- Neked nincs egy csaj se a láthatáron? Ne mondd már!

Csaj… jó vicc.

- Nincs.

- De miért? Ha jól emlékszem, a gimiben is mintha… lett volna egy csaj akivel beszélgettél is volna! Yunjin volt a neve, igaz? Az a kis stréberke! Kicsit csúnyácska csaj volt, rettenetes görbe fogakkal… de amúgy szerintem helyes lett volna, még hozzád is illene. Tök jó tanuló volt.

Igen. Egyszer, ha jól tudom, kért tőlem egy hegyezőt, én pedig mondtam neki, hogy én még tolltartót sem hordok magamnál, nem hogy hegyezőt. Ez volt a beszélgetésünk.

- Nem is tudom, én már nem emlékszem rá…

- Kéne egy csaj neked, Chanyeol – karolt át Kai – végre lenne valami izgalom is az életedben a pizzákon kívül! Miért nem mész csajozni? Mi persze szívesen elmennénk veled, de hát mint tudod, nekünk nem lehet, mert hűségesnek kell maradnunk – tette a mellkasára a kezét. – De neked, határozottan többet kéne szórakoznod Chanyeol! Menj és szedj fel annyi csajt amennyit csak tudsz! Még a fizimiskád is meg van hozzád, akkora vagy, mint egy óratorony… a csajok buknak a langalétákra.

- Nem is tudom, én nem vagyok az a fajta…

- Oh, nézzenek oda, máris hív az én Jihae-m – mosolyodott el Kai a zsebéből előkapva a telefont, majd hirtelen kikerekedtek a szemei, és villám gyorsan felvette. – Szívem! Megindult a szülés? Jézusom! Ha igen, azonnal ott leszek, csak vegyél egy mély levegőt, feküdj le, vedd elő az asztmapumpádat, vegyél fel egy kényelmes pózt, és ne mozdulj! Ha jön, ne tartsd vissza, csak NYOMJ!... Oh… szóval csak azért hívsz, hogy vegyek hazafelé tejet. O.. oké… - mondta csalódott hangon, és folytatta a csacsogást.

Én magamban kuncogtam egyet, majd hallottam hogy Kris megszólal.

- Chanyeol. Amúgy… Kainak igaza van. Kéne neked egy nő.

Nagyot sóhajtottam, és aprókat bólogattam felé.

Nem tudom… egyszerűen sosem volt szerencsém a nőknél. Leginkább úgy fogalmaznék, hogy nálam valahogy nem úgy mentek  a dolgok, mint más normális srácnál, hogy megtetszett egy lány, udvaroltam neki, ő belém szeretett, jártunk, aztán egy este megtörtént az első alkalom, de aztán külön vált az utunk, felnőttünk, és szakítottunk, aztán találtam egy másik nőt, és így tovább…

Az én első, és… igen, egyben utolsó tapasztalatom a nőknél az volt, mikor az akkori „nagyon pozitív” társaságomban az úgynevezett vezérnek a csaja belém szeretett. Elég nagy ribi volt, és rám mászott, én meg gondoltam, kihasználom az alkalmat. Megtörtént a dolog, de aztán erre rájött a kedves vezető, és úgy el lettem verve, mint egy ló… még a karom is eltört. Ezek után csak még jobban csúsztam lefelé a lejtőn, és mivel nem vagyok az az ismerkedős típus… nem, nem volt egy nőm sem.

Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék, mi? Haha.

De… Lehet hogy most egy próbát kellene tennem?

De hogy kezdjek egyáltalán neki? Fogalmam sincs, hogy kell ismerkedni!

Sosem voltam még csak szerelmes sem. Én állandóan magammal, és a lustaságommal voltam elfoglalva. Ez mostanra talán egy minimálisat változott, de ez vagyok én. Ki bírná ezt elviselni?

Ah… Az egész téma csak egy nyűgnek tűnt számomra, ami felborította volna az én kis biztonságos mindennapjaimat. Még csak az kellett volna hogy egy nő miatt elkéssek a munkából, és kirúgjanak.

Különben is, ki jönne össze egy lepukkant pizza futárral, aki egy kis garzonlakásban él, a legminimálisabb életkörülmények között?!

A sörözés után Kai azonnal rohant tejért, Kris is elszállingózott, én pedig elindultam a sötétben hazafelé a kis robogómmal.

Lehuppantam a kanapémra, és bekapcsoltam a tévét. Leraktam a kávézóasztalomra a mirelit szendvicset, amit még csak elkészítenem sem kellett, valamint egy doboz kakaót. Már ment is a kedvenc sorozatom, a Knight Rider, aminek a kezdő dallamát már kívülről együtt énekeltem a tévével.

- Gyerünk, pajti! – szóltam együtt a főhőssel.

- Michael. Azt hiszem itt valami baj van – mondtam ugyanolyan torz hangon, mint Kitt.

Jól elvoltam én egymagamban, ugye? Minek ide nő…!

…

A francokat. Valójában rohadtul untam már az életemet. Rajtam múlott, hogy mit kezdek vele, de valahogy mindig csak ebben a szürke maszlagban tobzódva találtam magam minden egyes nap. Minden este azt gondoltam, hogy talán majd holnap megpróbálok valami mást kezdeni az életemmel, de valahogy sosem jött össze.

 Úgy tűnt, mintha sohasem tudnék már ebből kiszakadni….

…egészen addig a napig, amíg nem találkoztam Vele.