23. rész (utolsó)

- Azt hiszed elmehetsz? – fordult felém Baekhyun, arcára pedig kiült az a tipikus BFPM, csak épp most vigyor formájában (nevezhetnénk akár BFPV-nek is). Őszintén szólva megfordult a fejemben már hazafelé jövet is, hogy még maradnék nála, de magamtól valahogy nem akartam csak úgy véletlen még ott lebzselni nála. Azonban amikor kimondta ezt a mondatot… egyben örültem is, de valahol meg is ijedtem. Fura, nem?

- Hát… csak gondoltam olyan késő van már… - vakartam a fejem hátulját.

- És mi van ha késő van? – közeledett felém széles mosollyal, szemében pedig pajkosság tükröződött. Ártatlan baba arca egyik pillanatról a másikra képes volt átváltozni perverz kisállattá.

Nagyot nyeltem, és ahogy egyre közelebb jött hozzám, egy picit hátrébb húzódtam. Nem tudom, attól függetlenül hogy… csókolóztam vele, még mindig megijesztett.

(Te jó ég, még mindig elképesztően furcsa belegondolni, hogy megtettem…)

- Akkor… - hajolt egészen közel a képemhez, mikor már a falhoz közel szorított. Cipőorra az enyémmel összetalálkozott, arcát csak pár centiméter választotta el az enyémtől. Koromfekete szemeiben megfigyeltem, ahogyan a csillár fénye apró kis csillagként jelenik meg, és törhetetlenül néz bele egyenesen az én szempáromba. A szívem egyről a kettőre sokkal szaporábban kezdett el verni, és szinte biztos voltam benne hogy valamire készül most velem… - …nem nézünk meg egy filmet? – vigyorodott el hirtelen, és hátrébb lépett tőlem.

Ez most szórakozik velem?

- Fi.. filmet? – szóltam egy kis fáziskéséssel, miután ő már el is indult a nappaliba. Én is lassan ballagni kezdtem utána, de még mindig hatása alatt voltam az előbbi kis… akciójának, vagy minek.

- Ja. Van egy csomó filmem – hajolt oda a DVD-s polcához.

- ABBÓL NEM!  - csattantam fel hirtelen.

- Ne parázz már, azt hiszed csak pornófilmet tartok itthon? – vett ki egy fekete, felirat nélküli tokot a polc legeslegaljáról.

- Egy pornófilmrendezőről mégis mit gondoljon az ember? – ültem le a kanapéra, és karba fontam a kezeimet.

Még mindig nem tudtam megemészteni, hogy ez a foglalkozása…

Baekhyun nem szólt semmit, csak berakta a DVD lejátszóba a lemezt, és elindította. Lekapcsolta a villanyt, és csak a konyha villanyát hagyta égve, ezzel kellemes hangulatot adva a nappalinak.

- Kérsz popcornt? – kérdezte.

- Na mi az, meguntad a trópusi pizzát?

- Te most viccelsz? – nézett rám fintorogva. – Ha rá gondolok, felfordul a gyomrom, annyit ettem az elmúlt két évben.

Erre én elmosolyodtam magamban.

Tényleg túltette magát.

- Most akkor kérsz vagy nem kérsz? – kérdezte türelmetlenül, majd miután bólogattam, kiment, hogy bedugja a kukoricát a mikróba. Én elkezdtem nézni a filmet, amíg ő kint ügyködött.

Két perc múlva el is készült, és már érződött is a kukorica illata. Egy sárga tálban behozta azt, majd mellém huppant a kanapéra, és az ölébe tette.

A film nézése közben a zenéje mellé hallatszott Baekhyun halk rágása. Kinyújtottam a kezemet, hogy vegyek a rágcsálnivalóból, de nem értem el a tálat. Kicsit közelebb hajoltam felsőtestemmel, de még mindig nem értem el. Már kezdtem azt hinni, hogy direkt csinálja, és mindig elhúzza. Eddig szemem a képernyőre tapadt, mert a film igazán érdekesnek tűnt, de most kénytelen voltam odanézni, mit is csinál ez itt mellettem.

Úgy tűnt, ő is ugyanúgy nézi a filmet, miközben komótosan rágicsál, de amikor megint odahajoltam a tálhoz, határozottan látszott, hogy direkt elhúzza előlem.

- Hé! – szólaltam meg, mire pókerarca megtört, és kajánul elmosolyodott.

- Mi az, kéne? – nézett végül rám, és mosolya játékos vigyorrá szélesedett.

- Te kérdezted, hogy kérek-e, nem?

- Akkor tessék, kapd el – fogott egyet, és felém dobta. Nem számítottam erre hirtelen, így a kukorica egész egyszerűen csak rám pattant, majd onnan az ölembe, ahonnan úgy szedtem ki.Végre a számba tehettem, hogy elfogyasszam.

- De ez így nem jó! A száddal kapd el! – nevetett, és már a kezében volt egy másik kukorica, dobásra készen.

Sóhajtottam egyet, és elmosolyodtam. Belementem a játékba.

- Jó, de akkor jól célozz! – helyezkedtem úgy a kanapén, hogy könnyedén elkapjam. Ezután Baekhyun ismét eldobta az egyik szemet, amit már majdnem sikerült elkapnom, de elment a jobb vállam fölött, egyenesen a szőnyegpadlóra.

- Bénaa – cinkelt, és kivett még egy szemet.

- Te dobsz bénán! – cinkeltem vissza. – Na majd ezt nézd! Jöhet – intettem az egyik kezemmel neki egy apró gesztussal.

Ismét eldobta a szemet, ami szintén nem jött valami egyenesen, de cinkelésének hála most aztán mindent megtettem hogy elkapjam. Egyik lábam az égnek emelkedett, egész testemmel eldőltem, de végül elkaptam a szemet, és diadalittasan összerágtam.

- És igen! Láttad ezt, ugye? Na ki a béna? – vigyorogtam rá.

- Nagyon, nagyon menő vagy, tényleg, komolyan – mondta vigyorogva ironikusan, majd ismét eldobott egy szemet, amit szintén elkaptam. Ezután belemarkolt, a tálba, és a szájába szórt egyszerre vagy tíz szemet.

- De ez így nem jó, egyenként! Én is akarok normálisan enni – másztam hozzá közelebb, hogy elérjem a tálat, de Baekhyun továbbra is elvette előlem.

- A-a! – vigyorgott rám, miközben rágta a saját adagját, és olyan távol tartotta tőlem a kaját, amilyen távol csak lehetett. Én már szinte rátehénkedtem a testére, de nem érdekelte.

- Na jó, akkor nem eszek – tettem karba a kezeimet, és durcásan a tévére meresztettem a tekintetem. – Különben is, tök jó ez a film, nem szeretném ha elvonnád róla a figyelmemet…

Ezután nem szólt semmit, csak ismét beletúrt a kukoricás tálba, és egyszer csak annyit vettem észre, hogy a szám elé tart pár szem kukoricát.

Ránéztem, ő pedig csak visszamosolygott rám. Leesett, hogy azt akarta, ő etethessen meg engem.

Lassan kinyitottam az ajkaimat, ujjai pedig számba tolták a szemeket. Ujjbegye lassan végigsimított ajkaimon amint elvette róluk, érintésének nyoma szinte égetett. Mindeközben valahogy tekintetében ragadtam, és nem tudtam levenni csillogó, korom fekete szemeiről az enyéimet. Fehér tónusú arcának vonalai most a félhomályban, és a film villódzó fényeiben még inkább kirajzolódtak. Egyszer csak mosolya eltűnt az arcáról, és ahogy én is, ő is elkomolyodott.

Már rég megrágtam és lenyeltem a kukoricát, de mi még mindig egymást bámultuk. Nem láttam, hogy éppen készülne bármire is, egyszerűen csak nézett rám… és gyönyörű volt.

Most én éreztem késztetést arra, hogy közelebb legyek hozzá.

Nem volt tőlem messze. Egészen mellettem ült, csak egy fél karnyújtásnyira volt tőlem.

…Miért ne?

Egyik kezemet félénken, gyengéden Baekhyun nyakára, majd onnan tarkójára simítottam. Innentől kezdve már minden magától jött: szinte egy fikarcnyi erőt sem kellett kifejtenem ahhoz, hogy magamhoz húzzam, mert ő magától is odahajolt hozzám. Ajkunk egészen komfortosan, összeillően egymáshoz simult már.

Először csak finoman, felfedező jelleggel tapogattuk egymás ajkainak szegleteit. Hol felső, hol alsó ajkainak vonalait próbáltam feltérképezni sajátjaim segítségével. Baekhyunnak apró, de formás szája volt. Egyre inkább kezdtem megkedvelni a kis húsos alsó ajkát. Mindeközben monoton játszadoztam hajtincseivel, amelyek között ujjaim nyugodtak nyaka hátuljánál.

Baekhyun egyszer csak a nyelvét is kezdte bevenni a játékba. Először csak lopva végignyalt alsó ajkamon, amelynek meglepetésétől ismét borsózni kezdett a hátam, és bár így is kezdtem tagadhatatlanul beindulni, ezzel ugrásszerűen feltolta a szintemet. Miután újból megjelent csókunkban izmocskája, éreztem, hogy akar valamit. Felkérően csúsztatta be két ajkam közé, „kényszerítve” ezzel arra, hogy beengedjem számba.

Nos, ami azt illeti, egyáltalán nem bántam meg, mert ezek után – még ha nem is hittem volna, hogy még jobban beindulhatok – teljesen elvesztettem a fejemet. Nem tudom, hol tanulta Baekhyun a smárolást, de ha lenne végzettsége belőle, akkor az biztosan PhD diploma lenne.

Annyira jó volt, hogy szinte nem is hasonlított egy csók érzéséhez. Nem lehet definiálni, csak… egyszerűen csak fenomenális volt. Ha elém raknák a világ legínycsiklandozóbb desszertjét, és azt mondanék, válasszak közötte és Baekhyun csókja között, nos, gondolkodás nélkül az utóbbira esne választásom.

Fogalmam sincs, hogy, de a csók közben egyszer csak azt vettem észre, hogy Baekhyun már az ölemben ül, én a csípőjét fogom, ő pedig a nyakamat átkarolja mindkét karjával. A szánk már állati módon nedves volt, a pulzusom kétszázra emelkedett, és…

…éreztem valamit odalent, a gatyámban.

Életre kelt a kedves Chanyeol Junior.

Ember…

Ahogy éreztem, ez Baekhyunnál sem lehetett másképp. Egy pillanatra még bevillant az agyamba ennek érzékelése folytán az a gondolat, hogy ő mégis csak egy pasi, és ez az első alkalom, hogy egy álló… szóval az nyomódik a… értitek…

De ezt teljességgel el is illant az agyamból, mikor Baekhyun egyszer csak elvált már pirosló, agyoncsókolt ajkamtól, és váratlanul áttért nyakam csókolgatására. Ettől ismételten kirázott a hideg, főleg, mikor belefújtatott.

Jessssszus anyám…

Kissé zilálva vettem a levegőt, miközben ő aprókat harapdált a vékony nyaki bőrömbe, amitől majd megőrültem (de természetesen jó értelemben). Csípőjéről tenyerem átcsusszant formás kis fenekére.

Milyen kis gömbölyű, hm…

Vettem a bátorságot, és kicsit jobban megmarkoltam. Ez a kombó már végképp a végletekig fokozta a kedélyeimet, főleg, mikor Baekhyun keze is elkezdett ténykedni... sunyi módon, az egyik keze, amely eddig nyakamat karolta át, most épp a pólóm alá merészkedett be, mint egy kígyó. Finoman végigsimított a felsőtestemen, egészen az alhasamig, majd onnan felvezette tenyerét végig, az oldalamon, amitől már nem meglepő módon ismételten elöntött a libabőr. Ajkamba harapva alig tudtam már megállni, hogy ne jöjjön ki belőlem egy nagyobb sóhaj. Nem akartam kimutatni, hogy ennyire, ilyen szinten élvezem azt amit csinál…

De úgy tűnt, nem fog megállni, amíg ki nem erőszakolja belőlem. A nemrég még oldalamnál járó kezecskéje valahogyan letévedt az övcsatomhoz, onnan pedig még lejjebb, majd szét repedő, feszülő farmeremhez. Ezen is meglepődtem, hogy egyáltalán oda tette a kezét, de még inkább, mikor finoman megmarkolta farmeren keresztül Chanyeol Juniort.

Sikerrel járt… kirobbant belőlem az a bizonyos visszatartott sóhaj.

- Aaahhh Baekhyun… - mondtam ki automatikusan, bágyadt hangnemben, mire ő kissé felegyenesedett és elhajolt a már kiszívott nyakamtól. Amikor rám nézett, tökéletesen láttam az újonnan megjelenő BFPV-t. Gonosz volt, nagyon jól tudta, hogy nekem ilyenben még nem volt részem, és ezt jól ki is használta.

Ajkába harapva lesandított az övcsatomra, melyen már mindkét keze ott nyugodott, majd ismét vissza rám. Ezután adott ajkamra egy apró puszit, majd egyre lejjebb haladva szája nemsokára már alhasamhoz érkezett, ő pedig már lent is volt a kanapéról, a földön térdelt. Mikor láttam, hogy elkezdi kicsatolni az övemet, eddig résnyire kinyitott szemeimet jobban kinyitottam, és kicsit feljebb egyenesedtem a kanapén. Sejtettem, hogy mire készül éppen, de…

- Öm… - szólaltam meg, és két kezemet finoman az övéire helyeztem, amik már ki is húzták az öv egyik szíját a csatból. – Te most…

Baekhyun felnézett rám, és elmosolyodott.

- …Nem szeretnéd?

- Én… én nem tudom, én csak… - vakartam meg a fejem hátulját. Tényleg majd szétszakadtam odalent, de egyszerűen nekem ez még… túl meredek volt. Ha lányról lett volna szó, persze más. De ez így… már vele azt sem tudom, hogy voltam eddig elmenni, ameddig. Kész csodának tartottam. – Nekem csak… nekem ez nem… nem megy.

Baekhyun mosolya szélesebbre húzódott, majd felállt a földről.

- …még. – tettem hozzá halkan, miután leült mellém a kanapéra.

Hülyén éreztem magam, mert tudtam hogy Baekhyun csak jót akart, de akkor is. Nem szerettem volna ha olyan dolgokat hagyok megtörténni, amiket nem akarok száz százalékosan.

Baekhyun nem szólt semmit, emiatt én úgy éreztem, valamit mindenképp mondanom kell.

- Vagy nem tudom, én… most csak maradjunk így, rendben? – néztem rá, és finoman végigsimítottam kárpótlásul arcának élén, ő pedig felém fordult.

- Persze. – mosolygott rám, és kicsit megnyugodtam arcának láttán, mert éreztem, hogy nincs baja ezzel, és megért. Bár így is kellemetlenül éreztem magam, és tudtam, egyszer kárpótolni fogom, de… de még nem.

- De amúgy is jobb, ha nézzük a filmet, mert tök jó! – vettem a kezembe a kukoricás tálat, és elkezdtem enni belőle rendesen, végre. – Te láttad már?

- Hát, az az igazság hogy igen, és ahogy elnézem, mindjárt vége van…

- Ne már – húztam el a számat, és ismét a számba tömtem egy hatalmas adag kukoricát, mint aki nem evett egy hete. Bár már teljesen kihűlt, azért jólesett.

Egy darabig még ment a film, bár mivel jól kiestem az eseményekből köhh, bizonyos dolgok miatt, nehéz volt visszakapcsolódnom. Bár úgyis egy művészfilm szerűség volt, ahol inkább a képi megjelenítések a fontosak, az pedig mindenhol zseniálisan volt megcsinálva, úgyhogy élvezhető volt még így is.

- És tényleg vége… - szólaltam meg lebiggyesztett ajakkal amikor elsötétült a kép, de mikor feltűnt az első fehér felirat, láttán majdnem kiköptem a számból egy marék kukoricát.

Kimered szemekkel tekertem vissza a távkapcsolóval a filmet, és megállítottam azon az egy feliraton.

„Rendezte: BYUN BAEKHYUN”.

- EZT TE RENDEZTED?! – fordultam azonnal Baekhyun felé, aki csak megvonta a vállát.

- Aha…

- De hisz ez fantasztikus volt Baekhyun! – lelkesedtem fel. - De… akkor te… - mutattam felé a megvilágosodást kifejező arccal.

- Most tényleg pornórendezőként dolgozom, de alapjáraton nem annak tanultam. Itt végeztem az egyetemen, média szakon.

- De akkor mégis miért csinálod ezt?

- Mert több pénzt hoz. Amióta Sehun nem él velem, sem a mama, nem elég a lakásra az, amit eddig kerestem a rendes filmes szakmával. – mondta kissé lehajtott fejjel, majd sóhajtott egyet.

- Akkor lépj ki.

- De nem lehet, mert muszáj… különben kilakoltatnak, ha nem fizetek rendesen. Ez egy albérlet. Különben is… megszoktam már, úgyhogy jó ez így, ahogy van.

Látszott az arcán, hogy tényleg utálja ezt. Nem érdemelte meg, hogy így, hogy nincs senkije, még olyan dolgot is csináljon, amit utál. Miben leli így örömét egyáltalán? Ráadásul zseniális volt ez a film is! Ilyen tehetséggel mit keres a pornóiparban?!

Sóhajtottam egyet, és törtem a fejemet. Aztán az eszembe jutott egy ötlet.

Szélesen elmosolyodtam, majd közelebb húzódtam Baekhyunhoz, és egyik karommal átkaroltam a vállát. Ő kérdően nézett rám, én pedig csak vigyorogva élveztem még egy pár pillanatig értetlen tekintetét.

- Nem muszáj ezt csinálod.

- Ezt meg hogy érted? Dehogynem, hisz amint mondtam, ki kell-

- Egy pizzafutár és egy filmes fizetéséből el lehet éldegélni ebben a lakásban, mint mondtad. Nem?

Baekhyun pislogott rám párat, majd szemei kikerekedtek, és felcsillantak.

- Ezt most úgy érted, hogy…

- Úgy.

Arca teljesen felragyogott, amint rájött, hogy mit is értek ezzel. Szemei apró holdacskákat képeztek, ahogyan teli szájjal, boldogan vigyorogni kezdett rám, és örömében szinte a nyakamba ugrott. Ezzel én sem voltam másképp, szorosan öleltem magamhoz hozzám képest kicsi testét, és szélesen vigyorogtam a nagyvilágba. 

Nagyon boldog voltam, és tudtam, hogy ő is. Eddig magányos volt… és én is. De miután kisebb nagyobb viszontagságok után rájöttünk, két magányos farkasnak egymás mellett a helye, azt hiszem nem is fordulhatott volna jobbra minden, igaz? 

Végre láttam az életem értelmét… itt ült, rögtön mellettem.

(Amúgy, szerintem soha a büdös életben nem nézek többet Knight Ridert.)

 Vége

**

[Mindjárt sírok T________T

Ezt a ficet elnevezem az összes irományom közül a "LEG"-nek. Hogy miért? Mert...

Életem legmegszeretettebb, legolvasottabb, legnépszerűbb, és szerintem legegyedibb, legfantáziadúsabb, legizgibb, legkiszámíthatatlanabb, legaranyosabb ficijét sikerült most befejeznem. Ez számomra is nagyon nehéz, de ez így volt a nagykönyvben megírva. Szerintem egészen korrekt vége lett, egy jó hosszú utolsó résszel, nos, nem tudom ti hogy vélekedtek róla... nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre mint mindig, sőt, nem csak a résszel, hanem az egész ficivel kapcsolatosan. Bár mindig kapok bőséges véleményt, amiért nagyon hálás vagyok mindig, és mindig, minden egyes véleményt 2x elolvastam, naponta többször feljöttem hogy nézzem, van-e új... Egyébként is, alig hittem el hogy ennyien olvastátok komolyan... nektek köszönhetően lett ilyen, amilyen, mert csak nektek írok ám~ ÉS IMÁDLAK BENNETEKET ASASDFGHJKLÉÁ~ T_______T

És mivel mint mondtam, számomra is nagyon nehéz megválni ettől a ficitől. Ezért nem is tudom, fontolgatom az extra részeket, bár ilyet még nem csináltam... ha lenne rá kereslet, akkor lehet hogy fogok írni hozzá. Én  nagyon szeretnék, van egy sejtésem hogy örülnétek nekik ^^ De akkor mutassátok ki érdeklődéseteket *-*

Szóval vannak dolgok amikre tényleg kíváncsi lennék, hogy tetszettek.Minden, negatív, pozitív kritikát szeretnék egyaránt, hogy tudjak tanulni belőle. Először is: hogy találtatok rá a ficire? Mi volt az első benyomás (főleg a címe miatt kérdezem.. :'DD), és az első rész elolvasása mennyire késztetett benneteket a továbbmenetelre? Melyik része volt a ficinek ami a legjobban tetszett, vagy ami a legkevésbé? Volt, amit máshogy oldottatok volna meg, vagy örültetek volna ha másként alakul? Kedvenc szereplő? Netán kedvenc idézet/poén? XD Nem vagyok nagy humorzsák, de azért sikerült bele némi humort csempésznem?

A vége hogy tetszett? Mi a tanulság számotokra az egészben? Milyen párhuzamokat, jelentéssel bíró tárgyakat vettetek észre (ezt a kérdést különösen ajánlom Páll Viki figyelmébe ;D)

Na ennyi, adtam pár kérdést, ami támpontot adhat egy véleményhez ^^ Szeretném ha olyanok is írnának esetleg akik nem szoktak. Tényleg nem azért, hogy jaj de jó most ajnározva vagyok, hanem mert szeretnék tanulni. ^^]

22. rész

Miután Baekhyun enyhén megnyugodott, és már nem maradt egy csepp könnye sem, finoman eltávolodtam tőle, és elengedtem őt. Tényleg úgy festett azon a széken ülve, mint aki kisírta a lelkét. Üres tekintettel meredt maga elé a földre fejét lehajtva, hátát összegörnyesztve, kezeit maga mellett lógatva. Szemei alatt apró ráncok gyűrődtek a sok sírástól, és vörösek voltak.

Egy pillanatra megállapodtam tekintetemmel lényén, és aprót sóhajtottam - de már tudtam, mit kell tennem.

Odamentem a ravatalhoz, és felfordítottam a képet. Hála az égnek, a kép hátulján ott szerepelt az elhunytak teljes neve, köztük Sehuné is: „Oh Sehun”. Most már minden rendelkezésemre állt. Gyorsan kikaptam a vázából a két virágot, és vékony dzsekim belső zsebébe tűztem őket. Ezután Baekhyun kezét megfogva felállítottam őt a székről, és pár pillanat múlva már ki is léptünk az ajtón.

Azt hittem, kérdezgetni fogja, hogy hova megyünk, vagy ellenkezni fog, hogy nem akar jönni, de tévedtem. Baekhyun ugyanazon arckifejezéssel amellyel ott ült azon a széken, akár egy irányítható, viszonylag stabil rongybaba, jött utánam. Csuklójánál fogva úgy éreztem, én most akárhová vihetném őt, nem érdekelné.

A fővárosi temető felé vettem az irányt gyalogosan, mivel szerencsére nem volt messze a környékünktől gyalog, ha azokon a kisebb, földes, elrejtett utcákon ment az ember. Bár egyáltalán nem volt biztos, hogy eltemették egyáltalán Sehunt, vagy elhamvasztották, esetleg ha el is temették akkor ide-e, vagy máshová. De azt gondoltam, egy próbát megért, sok százalék esély meg volt rá, hogy sikerrel járok.

A temető épületében az ügyeletes emberek segítségével nagy nehezen ki lehetett puhatolni, hogy hol fekszik ilyen nevű ember. A gond csak az volt, hogy nem egy Oh Sehun feküdt a temetőben, így sajnos kénytelen voltam végigjárni az egészet. Próbáltam egy olyan útvonalat tervezni, ahol a legjobban útba esnek az ilyen névre szóló sírok, és bíztam benne, hogy a mi Sehununk az elsők közé fog esni. Szinte minden modernebb síron már szerepelt fénykép is, így bíztam benne hogy az övén is lesz.

Már a sokadik sírnál jártunk, mikor egyszer csak megpillantottam egy ismerős arcú fényképet az egyik kövön. A név pontosan ugyanúgy volt írva, mint a Baekhyun lakásában lévő fényképen, és az illető fiatalon halt meg. Minden stimmelt. Mellette volt az a sír, amely úgy tűnt, azé a nénié, aki a képen Sehun mellett állt.

- Baekhyun. – tettem a mellettem fejét lehajtva kullogó törpének vállára a kezemet, aki lassan felnézett. – Itt vannak.

Arcát vizsgáltam. Teljesen komoly arckifejezést vágott, de nem úgy tűnt, mint aki tisztában van azzal, hogy pontosan mire néz éppen.

- Olvasd el, mi van ráírva a kőre, Baekhyun. – hajoltam hozzá kicsit közelebb, és finoman beszéltem hozzá. Nem tudtam mennyire jó ötlet az, amit most csinálok, de úgy gondoltam, hogy magától, segítség nélkül sohasem fog túllépni – vagy legalább egy lépcsőfokot is feljebb jutni a gyász hosszas folyamatában.

- Oh… Sehun. – mondta ki halkan a kövön olvasható nevet, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Kezét lassan végighúzta a kőbe vésett betűkön, majd a szeme a képen időzött el, de eközben látszott az arcán, hogy kezdi felismerni, miről van szó. Tekintete ide-oda cikázott a két sír között. Nagyot nyelt, állkapcsa megfeszült, majd ismét hátrébb lépett a kőtől, mellém. Mellettem lógó karomat átkarolta, és belemarkolt a dzsekimbe. Eközben szemét továbbra sem vette le a sírkőről és a képről.

Levegőjét egyre szaporábban vette, és arca kezdett elsápadni. Dzsekimet egyre erősebben kezdte el szorongatni és markolászni. Már kezdtem attól félni, hogy elájul itt nekem, de szerencsére nem: fejét felém fordította, és felnézett rám. Ekkorra már felgyűltek a könnyek szemében, és a mozdulat hatására le is gördültek világos arcbőrén.

- Meg…meghalt? – kérdezte remegő állal, akár csak egy elveszett gyermek.

Nagyon sajnáltam őt. Összeráncolt szemöldökkel sóhajtottam egyet.

- Igen, Baekhyun.

Tekintetét visszafordította a sírra, és láttam, hogy végül teljesen eluralkodik rajta a sírás. Szemeit lecsukva hagyta, hogy a könnyek sorban végigfolyjanak arcán. De ez a sírás úgy tűnt, hogy immár nem az a kétségbeesett, kesergő, nyughatatlan volt, amelynek az imént voltam Baekhyun házában a tanúja - inkább… beletörődő.

Most tényleg láttam rajta, hogy tisztán látja a képet. Baekyhun belátta, hogy – a dátum szerint mint kiderült – majdnem két évig folyton egy védelmező fátylat húzott maga elé, amely hamis volt. Csakis az ő lelkének védelmében keletkezett, hogy ne törjön össze… és most, találkozott a valósággal. Úgy gondoltam, talán kellett neki valaki. Most, hogy én itt voltam neki, képes volt szembesülni, mert a szíve mélyén talán tudja, hogy többé nincs egyedül.

Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, miközben csendesen sírdogált mellettem, és kitartóan szorongatta a kabátom ujját, amely már kezdte elszorítani a karomban a vérkeringést. De nem érdekelt semmi: bármeddig képes lettem volna itt állni, csak azért, hogy végre megszabadulhasson a gyász fekete monstrumától, amely megkeseríti az életét. Rettenetesen jó döntésnek tartottam, hogy elhoztam őt ide magammal.

Mikor már láttam, hogy picit jobban megnyugodott, lassan előhúztam a kabátom belső zsebéből a két szál virágot, amelyek az idő elteltével kissé már elkókadtak.

- Baekhyun… - szólítottam meg, mire ő rám nézett vöröslő, csillogó szemeivel. – Kérlek, tedd ezeket a sírokra.

Baekhyun hol rám, hol a virágokra fordította tekintetét. Kissé hezitálva elengedte a dzsekimet, és remegő kezeivel megfogta a kezemben szorongatott, fejükkel már inkább a föld felé tendáló növényeket. Lassan visszafordította fejét a sírokra, és pár percig még kezében a virágokkal nézte azokat. Ezután egy nagy levegőt vett, és a két sír közé lépett.

A piros virágot bal, a sárgát pedig a jobb kezében fogta. Óvatosan lehajolt, majd a növényeket markoló kezeit pár centire a sírok márvány kövezete fölé emelte. Pár másodpercig még ott tartotta, majd a remegő ökleiben tartott virágokat egyszer csak egyszerre kiengedte kezei közül.

Ezután kilépett a sírok közül, és visszajött mellém. Azt a nagy levegőt ekkor fújta ki tüdejéből.

MOST lépett túl.

Esküszöm, hogy szinte én éreztem, ahogyan Baekhyun lelke pillesúlyúvá válik a évek óta őt szorongató, elnyomó mély gyász elengedésétől.  Lecsukta szemeit, és még egy nagy sóhaj kiengedése után felnyitotta pilláit. Arcát pásztázva már láttam rajta, hogy végre sikerült egy szinttel tovább lépnie, és ennek örülve hangyányit elmosolyodtam.

- Jól van, Baekhyun. – karoltam át a vállát, és vigasztalóan simogattam.

 A sírokkal szemben a temetőben kialakított széles, kavicsos ösvényen volt egy pad, amelyre leültünk ketten Baekhyunnal. Percekig csak figyeltünk csendesen a két, szépen kialakított sírt, melyeken immár ott figyelt a két virág.

 - Autóbaleset volt. – szólalt meg egyszer csak váratlanul Baekhyun, mire én odakaptam felé a fejemet. Azt hittem, hogy csak csendben fogunk ülni ott, míg nem Baekhyun képes lesz elszakadni, de a legnagyobb meglepetésemre egyszer csak magától, minden előjel nélkül beszélni kezdett. – Két éve történt, teljesen váratlanul. Gondolj bele, hogy egyik délután még ugyanúgy, mint minden nap, nevetve beszélgetsz két egyetlen maradt szeretteddel, és estére már egyikük sem él.

- Jézusom… - szörnyülködtem halkan.

- Tudod… Sehun volt számomra az első és egyetlen szerelmem. Azóta senki az égvilágon nem volt képes bennem megmozgatni semmit… és Te voltál az első. Mikor meg láttalak távolról téged, mint pizza futárt, valószínű csak azért történt valami bennem, mert annyira emlékeztettél Sehunra. De később persze tudtam, hogy te nem ő vagy, azonban az érzés ugyanúgy megmaradt. Ennek nagyon megörültem, és épp ezért próbáltam kezdeni valamit, hogy talán ha veled megismerkednék, akkor segítenék magamon. Persze ez nem ment olyan könnyen mint gondoltam. És ahogyan viszonyultam hozzád… - Baekhyun kezdett kicsit zavart lenni, és megvakarta a fejét. – Én csak egyszerűen… én nem tudom, hogy hogyan kell ismerkedni Chanyeol. Én csak azt teszem minden pillanatban amit épp jónak látok.

Éles figyelemmel kísértem minden mondatát. Sosem hallottam ilyen őszintén beszélni az érzelmeiről Baekhyunt, és felemésztett belülről az öröm, hogy végre megtudom mindezt. Így már mindent sokkal jobban értettem, tisztábban láttam.

Az egész lénye teljesen más volt. Olyan volt, mintha kiszállt volna belőle az negatív zavarodottság… és csak az a Baekhyun maradt volna, akit én megszerettem.

- De ha te nem lennél, engem felemésztett volna a gyász. – mondta a földet nézve, és közben az ujjait tördelte. Zavarban volt.

Nagyon jólestek szavai. Felbátorodva egyik kezemmel állát finoman megfogva fejét magam felé fordítottam. Fekete tekintete találkozott az enyémmel.

- De most már itt vagyok. – mosolyogtam rá, és ujjaimmal finoman megsimogattam állát, mire ő is enyhén elmosolyodott.

Hamarosan beesteledett, és már kezdett sötét és hideg lenni. Lassan felálltunk a padról, és a temető kapuján vállát átkarolva sétáltunk kifelé.

Hazakísértem őt. Mire hazaértünk, már tényleg késő este volt, így az előszobába érve már le sem vettem a cipőmet, sem a dzsekimet.

- Hát Baekhyun, akkor azt hiszem én el is megyek haza, mert elég késő van… - mondtam neki, miután bejött utánam a bejárati ajtón. Azonban csodálkozó képet vágtam, mikor láttam, hogy kulcsra zárja.

- Azt hiszed elmehetsz? – fordult felém, arcára pedig kiült az a tipikus BFPM, csak épp most vigyor formájában… és annyi volt a különbség, hogy most nem akartam azonnal nyúlcipőt húzni, amint megláttam rajta ezt az arckifejezést.